Aú, Frankenstein! – Stuart Beattie: I, Frankenstein / Én, Frankenstein

Semmi probléma nem lenne az Én, Frankenstein frappáns címet viselő opusszal, ha ezt a filmet Uwe Boll csinálta volna. Bár ha ő csinálta volna, valószínűleg legalább szórakoztató lenne, nem pedig ennyire unalmasan és színtelenül pocsék. Ehhez képest pedig kifejezetten megdöbbentő, hogy ugyanaz az ember írta (és ezúttal ült a rendezői székben) ezt az értelmetlen badarságot, mint az idén éppen tíz éves Collateral – A halál zálogát.

Egymillió légy nem tévedhet – Spike Lee: Oldboy

Kétféle ember van a világon: aki látta az eredeti Oldboyt, és aki nem. Nem tudni, Spike Lee remake-je ezek közül kiknek készült, de az első kategóriában található populáció lógó orral fog egy újabb rovátkát vésni a Hollywood apokalipszisát jósló naptárba. Megpróbáltam az utóbbiak bőrébe is bebújni, de nem sikerült: annyira zsigeri az immár tízéves dél-koreai film,  hogy nem is tudom már elképzelni magamról, hogy ne láttam volna. Hozzá képest eme remake pedig annyira felületes, hogy egy hét múlva már nem fogom tudni elképzelni magamról, hogy megnéztem.

Mélypont – Martin Csaba: Dobogó kövek

A tavaly vetített Álom.net után azt gondoltam, hogy nem süllyedhet mélyebbre a magyar film abban a fals tendenciájában, hogy az amerikai popcorn-kliséket másolja. Martin Csaba szélsebesen forgatott low-budget „vígjátéka” azonban mégis egy emelettel lejjebb ereszkedett ebben a tisztességtelen bugyorban, de annyira, hogy filmje még elrettentő példának sem használható.

Nicolas Cage a lejtő alján, ásóval a kezében – Oxide Pang Chun – Danny Pang: Bangkok Dangerous / Veszélyes Bangkok

Azt mondják, az „amerikai álom” megvalósításához sok minden kellhet, de legfontosabb a kitartás. Kitartó munkával mindent el lehet érni, a kitartás meghozza méltó jutalmát, stb. Nyilvánvaló, hogy a jó hírű filmes családba született Nicolas Cage fejét is ehhez hasonló bölcsességekkel tömték, ő pedig a jelek szerint mind egy szóig elhitte a kövér közhelyeket.