Tizenöt év és öt film után Daniel Craig most már tényleg leteszi a Walther PPK-t. Hattyúdala, a Nincs idő meghalni középszerű Bond-élmény lenne, megmenti viszont a szentimentális búcsú – és a bizonyíték, hogy a franchise újrakalibrálása már most megkezdődött.
A legújabb Bond-mozi nem azzal tűnik ki, hogy minden eddiginél hosszabb és drágább, hanem hogy régi vágású. Esszenciális Bond-film annak minden erősségével és hibájával.
Az utóbbi években valahányszor beültem Tim Burton egy-egy újabb filmjére, azzal az érzéssel tettem, hogy „talán most”. Hogy talán ez lesz az a film, amelyet az Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája, a Nagy hal mellé lehet tenni a kedvencek virtuális polcára. A nagy visszatérés ezúttal is elmaradt, a Nagy szemek mágiája mégis működik.
Terry Gilliam legújabb alkotása egy vállveregetéssel lerendezhető, és ki tudja, mi lesz a sorsa. Érdekesebb film, mint legutóbbi munkái, de ez semmit nem jelent. A The Zero Theorem (A zéró-elmélet) sci-fi allegóriája ugyanis úgy recseg a Gilliam sajátjának tűnő szürreál-barokk vizualitásba préselt ezernyi szimbólum, gondolatfoszlány, és lehetséges értelmezés terhe alatt, hogy még a rendezőben elvakultan bízó nézők is rettegni fognak a film totális széthullásától. Ez szerencsére nem történik meg, ugyanakkor a sokat akaró szarka kloákájának bűze a film lesújtó zárlatáig kitart.
Az idei év leginkább várt filmje nem okoz csalódást sem a Tarantino-hívőknek, sem a jobb napokat is látott western rajongóinak. Csak néhány álszent emberjogi aktivistának.
Polanski a mattsötét, önreflexív vonásokkal dúsított, erősen moralizáló Szellemírót követően könnyedebb vizekre evez, s noha az emberi természet örök kérdései körül forgó társadalmi szatírája, Az öldöklés istene nem tükrözi olyan markánsan alkotói kézjegyét, mint korábbi, szintén zárt térre komponált thriller-remekei, a lengyel mester intenzív filmverziót gyúr a patinás színpadi alapanyagból.
13. éve minden tavasszal Grazban rendezik meg az osztrák film fesztiválját. A DIAGONALE mára élvonalbeli kulturális eseménnyé vált, mégsem a közönségnek szól csupán. Egy eleven szakma önvizsgálata, vagy ahogy az év színésze, Andreas Lust mondja: „az osztrák film testápolása”. És kényeztető testápolása, hiszen az osztrák film újabban fürdik a díjakban, a növekvő nézőszámokban és – kormányzati ígéret szerint – a gyarapodó forrásokban is.
