Időzített bomba – Clint Eastwood: Richard Jewell balladája

Richard Jewell igaz történetének filmre vitele eredetileg Jonah Hill és Leonardo DiCaprio szerelemprojektje volt, de a fiúk végül hátradőltek a produceri székben, és a 89 éves Clint Eastwoodra, a valóságból kiragadt antihősök mesterére bízták az anyagot. Az eredmény pedig a magyar címnek megfelelően egy valóban balladisztikus alkotás, melyben a karakterközpontú történetmesélés elhalványítja a cselekmény repedéseit.

Hosszú búcsú – Clint Eastwood: The Mule / A csempész

Clint Eastwood ismét egy ismert „amerikai sztorit” választott filmje alapanyagául, és sikeresen építette be azt a Gran Torinóból már ismerős önmitológiájába. A végeredmény: a kilencvenedik életéve felé rendületlenül menetelő mester talán legszemélyesebb alkotása.

Az ember, aki ott volt – Clint Eastwood: Sully – Csoda a Hudson folyón

Clint Eastwood lassan a természet csodájának számít: most már közelebb áll a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, de mintha nem venne erről tudomást, és nemhogy az öregkori pihenést, a csendes visszavonulást fontolgatná, de gyakrabban áll elő új rendezéssel, mint valaha. És ami fontosabb: értékelhető, élvezhető, átélhető filmmel. Arról, amiről szokott: a „mit jelent amerikainak lenni” kortárs mítoszáról.

Egy játékos naplója – Michael Cimino-portré

Az idén 120. évét taposó filmtörténet számos kiváló alkotója között kevés olyan megosztó művész és személyiség volt, mint Michael Cimino. A párhuzamosan zseninek és pancsernek is tartott rendező életművét a folyamatos kockáztatás és a rendezői hatalommal való visszaélés jellemzi, nevével pedig örökre összeforrt a tiszavirág életű hollywoodi auteur-korszak és egy komplett stúdió bukása.

Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.