A bosszantóan önismétlő és zavarba ejtően hosszú filmsorozat jelenlegi részéről nem könnyű újat mondani; kilencedik alkalommal is csupán a korábbi hibákat lehet felróni a Halálos iramban-szériának – a kérdés az, van-e ennek bármi értelme?
A Munyurangabo című, amatőr színészekkel forgatott, dokumentarista stílusú első játékfilmjével már kisebb fesztiválsikereket elért Lee Isaac Chung a Minarival kvázi a semmiből tört az élre.
Dér Asia és Haragonics Sára Anyáim története című, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is díjazott alkotása pontosan úgy és arról szól, ahogy azt a cím is sugallja: két nő szülővé és családdá válásának történetéről, sallangok és mellébeszélések nélkül.
A Hét kis véletlen ismét családi „történet”, ám a sok jó ötlet és a lendületes humor ellenére ezúttal homályban marad, hogy Gothár Péter mit is akart mondani az alanyairól.
A Hatalmas kis hazugságok alkotója ismét az elit titkait boncolgatja egy fordulatos krimiben. A Tudhattad volna azonban mentes bármiféle társadalomkritikai attitűdtől, a luxus csinos díszletként feszül egy családi botránnyal egybekötött gyilkossági ügy hátterében.
Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
A Wolkenbruch különös útja egy siksze karjaiba egy könnyed, helyenként kacagtató komédia, amelyben a nézőt a címszereplő fokozatosan rövidülő-ritkuló narrációi és közönséghez intézett kikacsintásai vezetik be a diaszpórában élő ortodox zsidó kultúra karikaturisztikus világába. A filmből megtanulhatunk néhány mókás jiddis kifejezést, és futólag megismerhetjük a vinyasa flow jóga és a zsidó hagyomány bizarr szerelemgyerekét, de dokumentarista hűséget senki se várjon a műtől.
Lakos Nóra elsőfilmje Jean Pierre-Jeunet Amélie-jének és Adam Sandler összes vígjátékának szerelemgyereke, amely jószándéka ellenére sem tudja felvirágoztatni a magyar romantikus komédia műfaját.
A Bridget naplója (eredeti címén Saint Frances) újabb kiábrándító esete annak, amikor egy ígéretes kiindulóponthoz satnya megvalósítás társul. Alex Thompson filmje a gyermekvállalást mint társadalmi normát tematizálja egy olyan főhősnővel, aki határozottan nem szeretne családot alapítani.
Karim Ainouz 2002-es, Madame Sata című debütfilmje egy nyomorból szabadulni próbáló transzvesztita táncos köré öveződik, ami akár egy állásfoglalásként is értelmezhető a társadalom által nem túl frekventált rétegek képviseletében. Ezt a társadalmi elkötelezettséget viszi tovább idei, Cannes-ban Un certain regard-fődíjat nyert legújabb filmje, mely egy női testvérpár évtizedeken átívelő különös viszonyát mutatja be az ’50-es évek férfiak által irányított brazil társadalmában. Mindezt teszi olyan hitelességgel, ahogyan azt kevésszer láthattuk ezelőtt.
