A pororoca, azaz torlóár szó jelentése a wikipédia szerint: „a hidrológiában az a jelenség, amikor a dagály által kiváltott hullám felhatol egy folyó medrébe.” Emellett a szó maga vélhetően a portugál pororoca kifejezésből származik, amelynek jelentése: elpusztítani mindent. Pontosan ez történik Constantin Popescu filmjének főszereplőjével is, egy kellemesnek ígérkező délután a parkban tönkreteszi az életét, ő pedig mindent maga körül.
Valósággal csoda, hogy Andrej Zvjagincev legújabb filmje a Leviatán után még elkészülhetett hazájában. A Szeretet nélkül ismét lesújtó portréja napjaink Oroszországának – jóllehet éppúgy egyetemes fekete tükre a kiüresedő kapcsolatok korának.
Úgy látszik, léteznek még sikeres kábeltévés sorozatok, és a családi dráma műfaja továbbra is működőképes. Ezt bizonyítja az NBC legsikeresebb új sorozata, a Rólunk szól (This Is Us), amelynek nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, az érzelmi azonosulás pedig garantált.
Az Elválaszthatatlanok (Indivisibili) nem a napsütötte, kék vizű Dél-Olaszországot mutatja, hanem szürke, dekadens világot. A tengerparti kisvárosban játszódó film a felnőtté válásról szól, a csavar a történetben pedig az, hogy sziámi ikerpár a főszereplő.
A második 6x6-os SZFE-évfolyam diplomafilmjeiben a közös motívum az apák hiánya, de ha valamiben, akkor mentorálásban nem szenvedett hiányt ez a generáció a filmek minősége alapján.
Az amerikai álom mindenkinek más: kinek fehér kerítéses családi ház, kinek sikeres színészből rendezővé avanzsálni. De, ahogy ezt már megszoktuk, a látszat és a valóság között komoly diszkrepanciák húzódhatnak.
Kevés rendezőnek sikerül egyszerre hétköznapinak és érdekesnek maradnia. Kenneth Lonergan filmje olyan momentumokból építkezik, amelyekkel nap mint nap találkozunk saját életünkben, mégsem triviálisak. Megtalálni ezeket az apró pillanatokat – éles szemű filmkészítőre vall.
Az én csontsovány nővérem látszólag az anorexiáról és a mostanában magyarul is body shamingnek hívott, ám igazából ősöreg, gúnyolódó hozzáállásról mesél, de legalább annyira szól egy sajnálatos filmforgalmazási úzusról is.
Joachim Trier norvég rendező első angol nyelvű, amerikai közegben játszódó filmje tagadhatatlanul európai lett: hétköznapi epizódokban tobzódó, lassan hömpölygő, intenzív emberi dráma egy szilánkokra hullott család trauma-feldolgozási és újraegyesítési kísérleteiről. Mágiája a szemfényvesztés mellőzésében rejlik.
Bille August, Oscar-díjas (Hódító Pelle, 1987) rendező idei filmje, a Csendes szív egy családi dráma keretein belül végez mélymerülést az eutanázia kérdéskörébe, de korántsem válik morális, vagy filozofikus példabeszéddé: a szereplők közötti érzelmi dinamika megmutatása a célja.
