London Calling – Christian Rivers: Mortal Engines / Ragadozó városok

A Ragadozó városok jól összerakott, látványos mashupja olyan filmeknek, amelyeket ismerünk anélkül is, hogy láttunk volna őket. S bár dramaturgiai gyengeségei ellenére szórakoztató – akárcsak egy jó Disney-rajzfilm –, a filmtörténetbe, de még az idei karácsony megnézős filmjei közé sem fogja beírni önmagát ennyivel.

Spleen-montázs – Richard Linklater-portré 1.

A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.

Virtuálisvalóság-reprezentációk a cyberpunk animében

Az anime gyűjtőfogalom, amely a japán animációs filmet jelöli. Technikai szempontból többnyire hasonló az európai rajzfilmhez. A kettő azonban minden más tekintetben lényegesen különbözik egymástól. Az anime nem a nyugati rajzfilmek keleti megfelelője, hanem a mozgóképes médiacsoporton belül az élőszereplős filmek és a rajzfilmek mellett egy azokkal azonos rangú kategóriát képvisel. Míg a nyugati kultúrában a rajz- és animációs filmek többnyire a gyerek nézőközönség számára készülnek, addig Japánban az anime önálló médiaként tagolódik műfajokra, a nyugati élőszereplős filmeknek megfelelően. Az animék és a mangák jellegzetességének alapja, hogy szorosan kötődnek a japán emberek életéhez, látásmódjához, kultúrájához. A túlidealizáltság, a szélsőséges romantika éppúgy a japán kultúrából ered, mint a halál és az erőszak naturális ábrázolása vagy akár a szexuális nyitottság. De ilyen jellegzetesség: a tradíció és az újszerű technológiák montázsa, a fantázia lehetséges világaira való nyitottság a formák és a narratívák terén.

A gázsi – John Woo: Paycheck / A felejtés bére

Uma Thurman elképesztően kék szeme és búzakalász színű haja. A fehér metró, netalántán a jövő metrója, amelyik úgy néz ki, mint valami óriás hernyó Ben Affleck-et üldözi, és pont a kellő pillanatban megáll. Ha gyorsan válaszolnom kell, hogy mi is jut eszembe a filmből vagy a filmről, hát ez az a két jelenet, amely mély hatást tett rám, a többi pedig felejthető.

Ígéretes jövő, elpuskázott jelen – Steven Spielberg: Minority Report / Különvélemény

Spielberg új moziját nézve akarva-akaratlanul is feltör az emberből valami sóhajféleség: mennyire is hiányzik az új évezred kínálatából a felkavaró, a megdöbbentő, egyszóval, a jó science fiction. A legújabbkori nekibuzdulások tömegéből a Gattaca emelkedik ki a maga elegánsan lehangoló, steril és rendezett világával, melyben az emberiség ismét kockázatmentes végzetébe rohan. És persze a baki-rekorder, a forradalmi Mátrix, amely olyan erős vizuális és koreográfiai igényekkel lépett fel, hogy egy ideig lelketlen utánzásra késztette a követőit. Más kérdés, hogy a lehengerlő képi világhoz egyenértékű tartalom is párosult-e, vagy az egész dolgozat csupán egy szerény ötlet, esetleg vázlat felhizlalt változata.