Rémmese valóságköntösben – Luca Guadagnino: Suspiria / Sóhajok

Tavaly a 40. évfordulóra 4K-felújításban porolták le Dario Argento 1977-es kult-klasszikusát, a Sóhajokat (Suspiria). Idén augusztusban pedig a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be a Szólíts a neveden című filmjéért Oscar-díjra jelölt Luca Guadagnino rendezésében a film azonos című, de az eredetinél egy órával hosszabb újragondolását.

A horror nagy évtizede(i) – A horror története 3/4.

A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.

Ének az esőben – 65. Cannes-i Fesztivál, 2012. május 16–27.

Az ünnepélyes 65. évforduló kevéssé sikerült ünnepélyesre, és ez nem a fesztivál hibája, sokkal inkább a mostoha időjárásnak tudható be. Ritkán hallani olyat, hogy Cannes-ban az idő gyakoribb beszédtéma, mint a filmek, de idén az egész fesztivál hangulatára rányomta bélyegét a sok eső és a borús, hűvös időjárás. A vége felé felcsillant a remény néhány napsugár formájában, de aztán a záró eseményre ismételten, minden addiginál hevesebben, szakadt a nyakunkba az ég. A filmekre viszont nem lehet panasz. 

Az olasz Poe – Dario Argento-portré 2.

1977-re Dario Argento a giallo mellett a horror zsánerében is letett egy megkerülhetetlen alapművet, és négy évtizedes munkássága alapján elmondható, hogy a Mélyvörös és a Sóhajok volt a csúcs, ami után filmjeinek színvonala csökkenni kezdett. A nyolcvanas években még kikerült néhány mestermű a keze alól, az utóbbi két évtizedben viszont kevés vállalható filmet készített.

Az olasz Poe – Dario Argento-portré 1.

Az idén 70 éves Dario Argentót gyakran nevezik az „olasz Hitchcocknak”, pedig filmjeik között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. A suspense mesterének legendás precizitással optimalizált közönségfilmjeivel szemben Argento önnön pszichéjének legmélyére indul kínzó és kalandos felfedezőútra, rémálomszerű egotripjei így inkább gyermekkori kedvencéhez, E. A. Poe-hoz teszik hasonlatossá.

Besárgult kottalapok – Visszatekintés a giallók zenedramaturgiájára – a Giallo kapcsán

Dario Argento a Giallóval majdnem vegytiszta műfajfilmet igyekezett kikísérletezni a laboratóriumában. Míg a gyilkos fehérítővel mossa tisztára áldozatait, addig az olasz rendező a film minden aspektusára olyan erőltetetten próbálja ráhúzni a műfaj legfőbb ismérveit, hogy a Giallo már inkább filmesztétáknak mint átlagnézőknek készült.

A sárga földig lehordani – Dario Argento: Giallo

Egyszer volt, hol nem volt egy olasz csöppség, a kis Dario, aki addig hallgatta nagynénje rémtörténeteit, míg felnőve ijesztően tehetséges filmrendező lett belőle, és saját forgatókönyvei alapján olyan filmeket készített, mint a Sóhajok, a Mélyvörös, a Kristálytollú madár, vagy A Stendhal szindróma. Aztán Dario megvénült, és másra bízta a történetek megírását. Legközelebb talán a rendezést is másra kellene bízza. Aki nem hiszi, járjon utána!

A gial-ló másik oldala – Dario Argento: La terza madre / The Third Mother / A harmadik anya

Dario Argento nem esett abba a csapdába, amibe idősebb rendezők szoktak, tudniillik hogy világot akarnak váltani. Nem vág bele tehát nagy ívű drámákba és pszichologizáló eposzokba, hanem továbbra is azt teszi, amihez a legjobban ért: szép nőket gyilkoltat meg a vásznon brutális kegyetlenséggel. Kár, hogy ezúttal mégsem a legjobb tudása szerint.