Az új Halloween felszínre hozza, mekkora műfaji kaméleon is az eddig inkább vígjátéki és drámai terepen mozgó David Gordon Green. Legalább akkora profizmussal hozza rá a frászt Michael Myers-szel a közönségére, mint amekkorával korábban megnevettette őket.
David Gordon Green Terrence Malick első számú örököse: az amerikai vidék melankóliájának és brutalitásának krónikása, aki a Mélydél porladó háttere előtt vizsgálja az emberi természetet. Hollywoodba tett, füves komédiákkal központozott kitérője után előbb a Prince Avalanche komédiájával, majd a Joe keményvonalas drámájával tért vissza korai remekléseinek terepére.
Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.
Máig megmagyarázhatatlan annak a rettenetes erdőtűznek az eredete, mely 1988 nyarán tombolt Texasban. Körülbelül 43 000 hektárnyi földet és 16 000 lakóházat égetett ki. Nyomában csupán hamuhegyek, feketére füstölt fatönkcsonkok, a civilizáció csontvázai s döbbenetes csend maradt. Csend, melyet az éppen újjáépülő autóúton baktató két munkás rádiózaja, beszédfoszlányai, és a felezővonalat festő gépük szakaszos sziszegése próbál csak megtörni. A Prince Avalanche erről a két útkarbantartóról szól.
Beszív, lenntart, nagyon köhög. Kifújni már nincs mit, a füstből csak a nevetés maradt. Az év füves poénja a moziban – könnyed kis esti szórakozás, de majdnem két óra az ára. Laza film rengeteg velős poénnal, és olyan figurákkal, akik igazán hitelesen tudják hozni a szerepet.
