Még mindig elég kevés magyar gyártású tudományos-fantasztikus film születik, ami némiképp érthető, hiszen talán ez a műfaj követeli meg leginkább a magas költségvetést. Kivételek persze akadnak, és az is igaz, hogy az egyre modernebb szoftverek egyre többek számára teszik elérhetővé a speciális effektek használatát, a korábbiakhoz képest minimális anyagi befektetéssel.
Felzaklató első filmjével Rose Glass odafigyelést és odaadást követel a nézőtől, amit zárójelenetének kíméletlen taglójával hálál meg.
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
Az időskor a megszokott nehézségek mellett még egy jó adag rettegéssel is jár Natalie Erika James debütfilmjében.
Christos Nikou rendezői debütálása, az Apples a „görög bizarrhullám” (greek weird wave) legújabb darabja, amiben egy emlékezetvesztést okozó világjárvány apropóján merülünk el identitás és memória toposzaiban. Kritikánkkal Torontóból jelentkezünk.
Lehet tehát akárhogy csűrni-csavarni a Palm Springs időhurkáról gondoltakat, Max Barbakow rendezői debütálásának igazi ereje közel sem a cselekmény „hurkoltságában” rejlik.
Visky Ábel első egészestés filmje, a Mesék a zárkából, gyönyörűen egyensúlyozik dokumentumfilm és fikció, valamint mese és valóság között, mindeközben pedig a meseterápia és a drámaterápia módszereivel gyógyítja szereplőit.
Szűcs Dóra zártszituációs thrillerében leginkább a szándék és a szenvedély értékelhető.
A tavalyi Velencei Filmfesztiválon bemutatkozó Babyteeth kreatívan kombinálja a terminal romance és a coming-of-age alműfajait, túlmutatva számos filmes elődjén. A végeredmény egy játékos és megrázó alkotás addikcióról és az egymástól való függés csapdáiról.
Hihetetlen, de hatvan éve került mozikba Godard első nagyjátékfilmje, a francia új hullám mondhatni programfilmje, a Kifulladásig. Igen, hatvan éve történt a nagy forradalom, amikor a stílus átvette a hatalmat a sztori felett a nagyvásznon.
