Tortúrától Personáig – Josephine Decker: Shirley
Az idei Sundance egyik üdvöskéje az írói válság sokat ragozott problémáját ragadja meg egy hangsúlyosan női szemszögből, félig-meddig biografikus alapokra építkezve.
Az idei Sundance egyik üdvöskéje az írói válság sokat ragozott problémáját ragadja meg egy hangsúlyosan női szemszögből, félig-meddig biografikus alapokra építkezve.
A 21. század, úgy tűnik, a terápiák kora: virágzik a pszichoanalízis, a lélekgyógyászat minden formája, a tudományos, az ezoterikus, a spiritualista terápiák számtalan formájával találkozhatunk, a Bach1-virágterápiától a zeneterápiáig, a szisztematikus pszichológiától a vállalati couchingig. Mind arra törekszik, hogy felszínre hozza mindazt, ami még valahol a kliensben, a páciensben, az alanyban rejlik, és akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat – akik anyagi áldozatot hoznak ennek érdekében – remélik, hogy felszínre kerül valami önmagukból, amit még nem vagy csak nagyon hiányosan, felszínesen ismernek, illetve hogy megszabadulnak megannyi kellemetlen, többnyire lelki, életvezetési, szokásbeli nyavalyától.
Prikler Mátyás filmje közben és után is, hosszú idő után először, azt éreztem, hogy nem, nem akarom filmen is azt az emberi nyomort és szenvedést látni, ami naponta körülvesz. Mármost nem feltétlenül a közvetlen, szűkebb környezetemre gondolok (bár a szépen összefonódó narratív szálak széles skálán mozgó családi és személyes drámákat is felkínálnak): inkább egy általános, tipikusan kelet-európai kilátástalanság és reménytelenség fogalmazódik meg a Köszönöm, jól százharminc percében, az ezzel való, szinte erőszakos szembesítés pedig nem biztos, hogy kívánatos.
Prosperáló irányzattá nőtte ki magát a híres történelmi személyiségek egy-egy markáns életszakaszát középpontba állító – és arról meglehetősen bensőséges hangon regélő – életrajzi dráma: az Invictus nemzeti identitástudatot kovácsoló Mandelája és A király beszéde dadogással viaskodó uralkodója után egy fiktív pápa vidám motívumokkal is gazdagított lelkiismereti hullámvölgye kerül terítékre.
A depresszió makacs és valójában kezelhetetlen dolog. Nemcsak a szenvedő alany életét keseríti meg, hanem igazából mindenkiét, aki kapcsolatban áll vele – ezért az ember a legrosszabb ellenségének sem kívánja, hogy ilyen állapotba kerüljön. Ám mégis van valaki, akinek soha nem szabadna kigyógyulnia belőle. Ez pedig Lars von Trier.
Jodie Foster 16 év után ült vissza a rendezői székbe, hogy barátjának, a mostanában csak botrányairól híres Mel Gibsonnak segítsen visszatalálni a hollywoodi fősodorba. Története egy hasadt lelkű, hódbábu segítségével kommunikáló játékgyár-igazgatóról és annak családjáról szóló édes-bús sztori. Ám Gibson alibije és az ifjú mellékszereplők jutalomjátéka kivételével az eredmény egy nem túl érdekes kertvárosi dráma.
Ahányszor nekifogok egy romantikusan drámai vagy drámaian romantikus kaliberű filmnek (ritkán), annyiszor éled fel bennem a jóhiszeműség oly rég elhalványult lángja: „ez most talán valami más lesz”. De soha nem lesz más, újra meg újra átvernek. Csak a PR-juk változik.
Az élet és az egyén nyomorúsága mindig közkedvelt téma volt és lesz a magyar filmrendezők körében (ez az idei Filmszemle felhozatalán is jócskán meglátszik). Elhagyatottság, magány, kiszolgáltatottság – íme néhány szükséges alapadalék a megteremtendő drámai hangulathoz. Ízlés szerint – fokozásként viszont pótolható még bármivel.
A dán filozófus-teológus, Søren Kierkegaard a Vagy-vagy című művében ír arról a művészetben jelen levő sorsszerűségről, mely bizonyos témákat eljuttat egyes alkotókhoz, jelentős műalkotásokat „szülve” ezáltal.
A és B találkoznak az utcán. A kérdi B-t, hova megy. B mondja, moziba. A kérdi B-t, mit néz meg. B laza eleganciával, de nyomatékosan jelezve, mennyire otthon van a kortárs filmművészetben, közli, hogy a C című filmet megy megnézni, mely D legújabb rendezése, s melynek természetesen – ki más? – E volt az operatőre, mint D filmjeiben általában. A-nak fogalma sincs, hogy kikről beszél B, de hogy ne tűnjön tapló lapaj bunkónak, villámgyorsan kényeskedő affektálásba fog, hogy ő ugyan nem jár moziba, ma már maximum jó filmek születnek, de remekművek soha, bezzeg tíz évvel ezelőtt, azok még filmek voltak, volt például az a francia, mi volt a címe, mondja már, amibe annyit szexeltek, meg fölgyújtják a tengerparti házat, na…