„Kell egy filmes szentély, ahol megmutathatjuk relikviáinkat” – Interjú Ráduly Györggyel, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatójával

Az idei Filmtettfeszt egyik fő attrakciója volt az immáron Sárga Csikó-díjas Sára Sándor történelmi témájú filmdrámája, a 80 huszár. A levert magyar forradalomnak emléket állító, sokszor látott klasszikust olyan gúnyában láthattuk viszont a vásznon, mintha egyáltalán nem fogott volna rajta az idő. Erről is kérdeztük Ráduly Györgyöt, a Filmalap igazgatóságaként működő Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatóját, de arról is, hogy miként működik  a magyar filmes hagyaték ápolását felvállaló Filmarchívum.

Pandóra digitális szelencéje

A teljes filmgyártás átállt világszinten 35mm-es filmről CCD-kre, pixelekre és merevlemezekre. Súlyos filmtekercsek helyett a mozigépész egy kis dobozt és egy jelszót kap a forgalmazótól. A forgatáson pixeleket rögzítünk, a moziban 3D-trükköket és CGI-varázslatokat nézünk. A filmarchívumok digitális hordozóra mentik át gyúlékony szalagokra rögzített kincseiket, miközben egyúttal digitális módszerekkel restaurálják azokat. A filmes adattárolás is költözik pókhálós falak közül az internetre. Filmfesztiválok szervezői küzdenek meg jogi problémákkal, hogy egyre több vetítésük a világ távoli szegleteiből is követhető legyen.

2016. június 27.

A digitális technológia a filmmegőrzés zsákutcája – Interjú dr. Nikolaus Wostryval, az osztrák filmarchívum műszaki igazgatójával

Nem túlzás azt állítani, hogy sokat köszönhetünk dr. Nikolaus Wostrynak: a fennmaradt magyar némafilmek egytizedét. Egész pontosan az osztrák archívum filmrestauráló csoportjának vezetőjeként ő azonosított néhány elveszettnek hitt magyar némafilmet a gyűjteményből (Vihar után, 1918, r. Sugár Pál; Rabmadár, r. Sugár Pál, 1929; A skorpió – részlet, r. Kertész Mihály, 1918; Az utolsó hajnal, r. Kertész Mihály, 1917; Dada, r. Damó Oszkár, 1919; Mikor a szőlő érik, r. Josef Stein, 1921). Az osztrák archívum kollekciójáról, egy újabb eltűnt osztrák vagy magyar film előbukkanásának esélyeiről, valamint a digitalizálás és a némafilmek viszonyáról beszélgettünk vele.

A zsebünkben hordott agyunk

Testünk és szellemünk a 21. században már annyira az informatikához tapad, hogy egyre kevésbé tudjuk elképzelni nélküle az életünket. Zsebünkben ott lapul a világot jelentő internet és revolverként kapjuk elő, amikor egy-egy gyorsan megválaszolandó kérdéssel találjuk magunkat szemben. De vajon megbízhatunk abban, amit ott találunk? És kielégítő az, amit válaszként kapunk egy gyorskeresés eredményeként? Megszabadulhatunk végre a lakásunk négyzetmétereit elnyelő könyvtárunktól, lexikonjainktól és a szüleinktől örökölt kötetektől?

Analóg és digitális között – Filmvetítés és forgalmazás a DCP korában

Több mint száz éven keresztül a filmeket celluloidról vetítették a mozikban: egy átlátszó, a szélein kilukasztott (perforált) műanyagszalagról, 4 perforációnyi „magas” képekkel. Első használata óta (1891-ben, Edison Kinetoszkópjában) a 35mm-es filmszalag lett a legelterjedtebb hordozó. Persze, közben megjelentek rajta a színek, meg a 4 perforáció közé szorított filmkép aránya is változott, meg később még a hangsáv is rákerült a szélére, de a működési elv ugyanaz maradt, így egy 1900-ból származó filmszalagot elvileg simán le lehetett játszani egy 2000-ben készített vetítőgéppel.