A The Mandalorian második évada a hibái ellenére még mindig egy remek dolog a Star Wars-univerzumban, és ezt nem csak az utolsó trilógia által az alá a bizonyos fenék alá nyomott ingerküszöb mondatja.
A több évszázados kínai népmesének számos mozgóképre adaptált verziója van, melyek közül kétségtelenül a legismertebb a Disney 1998-as Mulanja. Egy erős, önállósodásról és társadalmi szerepvállalásról híres Disney-„hercegnő” történetének remake-jéhez 2020-nál alkalmasabb időpontot nem is lehetne találni, már ha a vírust leszámítjuk. Ezt valószínűleg Niki Caro is pontosan tudta, amikor beült a rendezői székbe, sőt, talán alkotói döntéseit túlságosan is a poszt-#metoo korszak elvárásai irányították.
Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.
Közeledik a karácsony, várjuk a szabadnapokat, a mesébe illő havazást és a lakást belengő bejgli-illatot. Minden adott, hogy a trivia-rovatban eddig szokatlan módon egy egészestés rajzfilmmel, a hatvan éve bemutatott Csipkerózsikával foglalkozzunk. A klasszikus Disney-alkotás rendezője Clyde Geronimi, aki a Bambit, a Pán Pétert és Alice Csodaországbant is rendezte.
Bár az első rész sem fordította ki a helyéről az univerzumot, megvoltak a maga pozitívumai, amely elsősorban Demóna rendhagyó karakterrajzában mutatkozott meg. Másodjára a Disney már nem volt képes arra, hogy az egyediséget vigye tovább, és inkább a biztonságos giccsbe, a pazar látványba és a Angelina Jolie karizmájába fojtotta a folytatást. Teljesen kikapcsolt aggyal viszont egész ártalmatlanul, sőt, helyenként szórakoztatóan tud átsuhanni az emberen a film, ám mély nyomot nem hagy.
A Disney 1994-es klasszikusának feldolgozásában teljesen valósághű állatok osztják meg egymással gondolataikat, olykor énekelve. Szép új világ? Azért reméljük, nem.
Évek óta tart a Disney aranytojást tojó trendje, és bár a klasszikussá vált rajzfilmjeikből készült élőszereplős remake-ek végtelen sora már eddig is szemöldökráncolásra adott okot, talán semmit nem övezett még akkora előzetes ellenszenv, mint az Aladdint. Ugyan a Guy Ritchie által rendezett remake nem lett a Disney nagy beégése – mint ahogy azt az előzetesek sugallták – sőt kifejezetten szórakoztató és látványos alkotás, de a pénzhajhászaton túl semmi nem indokolja az elkészülését.
A Dumbó 2019-es feldolgozása bár nem tükrözi teljes mértékben Tim Burtont, mégis meglepően jól sikerült film lett.
A Disney fogta Mary Poppins táskáját, és leporolta. Nem szabatta újra, nem varrt rá új gombokat, a bélését sem cserélte ki, csak némi új fényt kapott. Mégis annyi varázs volt még benne, hogy elhisszük: Londonban 54 év elteltével is csodadadusok hullanak az égből.
Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.
