Jóban-rosszban sántikálni – Kate Herron: Loki

Minél nagyobbra duzzad egy franchise, annál kérdésesebbé válik, hogy meddig bírja még fenntartani az érdeklődést, tud-e újat mutatni és meddig képes elbírni a saját, óriási szerkezetét. Míg a nagyvászonra készülő MCU-filmek, néhány kivétellel, ugyanarra az unalmassá váló (de a bevételek alapján még mindig bőven eladható) formulára épülnek, addig a sorozatok látványosan merészebbek, kreatívabbak – és ha nem is újítóak, de MCU-kontextusban mindenképp üdítőek. Ilyen a WandaVízió okos formai és konceptuális megoldásaival, és valami hasonlóval próbálkozik a Loki is.

Az ördög Alexander McQueen-t visel – Craig Gillespie: Cruella / Szörnyella

Antihősök, gonoszok, gyilkosok, ellenségek, gaztevők. Megkérdőjelezhető jellemük ellenére a vászon visszatérő alakjai, népszerűségi mutatójuk ma már magasabb, mint a jó célért küzdő hősöké. Miért szeretjük nézni, ahogy lelkiismeretfurdalás (és egyéb kispolgári érzelmek) nélkül viszik véghez a legádázabb gaztetteket? Mi olyan vonzó abban, hogy valaki nevetve máglyára lobbantja a világot? Norman Batestől Darth Vaderen át Jokerig számos olyan karizmatikus főgonoszt találunk, aki nagyban járult hozzá az illető alkotás kultuszához.

Szuvenír akciófigura Kínából – Niki Caro: Mulan

A több évszázados kínai népmesének számos mozgóképre adaptált verziója van, melyek közül kétségtelenül a legismertebb a Disney 1998-as Mulanja. Egy erős, önállósodásról és társadalmi szerepvállalásról híres Disney-„hercegnő” történetének remake-jéhez 2020-nál alkalmasabb időpontot nem is lehetne találni, már ha a vírust leszámítjuk. Ezt valószínűleg Niki Caro is pontosan tudta, amikor beült a rendezői székbe, sőt, talán alkotói döntéseit túlságosan is a poszt-#metoo korszak elvárásai irányították.

A Jó, a Rossz és a Mandalóriai – Jon Favreau: The Mandalorian

Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.

Perrault, Csajkovszkij és az alvó szépség – Csapón kívül 49.: Sleeping Beauty / Csipkerózsika, 1959

Közeledik a karácsony, várjuk a szabadnapokat, a mesébe illő havazást és a lakást belengő bejgli-illatot. Minden adott, hogy a trivia-rovatban eddig szokatlan módon egy egészestés rajzfilmmel, a hatvan éve bemutatott Csipkerózsikával foglalkozzunk. A klasszikus Disney-alkotás rendezője Clyde Geronimi, aki a Bambit, a Pán Pétert és Alice Csodaországbant is rendezte.

Ez nem az a sötétség, aminek úrnő kéne – Joachim Rønning: Maleficent: Mistress of Evil / Demóna: A sötétség úrnője

Bár az első rész sem fordította ki a helyéről az univerzumot, megvoltak a maga pozitívumai, amely elsősorban Demóna rendhagyó karakterrajzában mutatkozott meg. Másodjára a Disney már nem volt képes arra, hogy az egyediséget vigye tovább, és inkább a biztonságos giccsbe, a pazar látványba és a Angelina Jolie karizmájába fojtotta a folytatást. Teljesen kikapcsolt aggyal viszont egész ártalmatlanul, sőt, helyenként szórakoztatóan tud átsuhanni az emberen a film, ám mély nyomot nem hagy.

Egy újrahasznosított élmény – Guy Ritchie: Aladdin

Évek óta tart a Disney aranytojást tojó trendje, és bár a klasszikussá vált rajzfilmjeikből készült élőszereplős remake-ek végtelen sora már eddig is szemöldökráncolásra adott okot, talán semmit nem övezett még akkora előzetes ellenszenv, mint az Aladdint. Ugyan a Guy Ritchie által rendezett remake nem lett a Disney nagy beégése – mint ahogy azt az előzetesek sugallták – sőt kifejezetten szórakoztató és látványos alkotás, de a pénzhajhászaton túl semmi nem indokolja az elkészülését.