Lassú víz partot mos – Tobias Lindholm: Kapringen / Emberrablás

Tobias Lindholm dán rendező második nagyjátékfilmje remek példa arra, hogy egyrészt olyan rétegei is vannak a világnak, amelyekről a kényelmes európainak fogalma sem lehet (ez már amennyiben reálisnak tekintjük a cselekmény körülményeit), másrészt pedig egy, az akcióról a pszichológiai thriller felé elmozduló, lassú, minimalista, nyomokban dogma-jegyeket tartalmazó film még mindig megállja helyét a 21. század felpörgött (3D-s) tempójában.

Pedogógia – Thomas Vinterberg: Jagten / A vadászat

Bár a mozizás alapértelmezett pozitív funkciója az lenne, hogy egy színesebb és bájosabb világba lépve, néhány óra erejéig kiszakadjunk szociális életünk és a hétköznapok kaotikus fáradtságából, gyakran mégis épp az ellenkezője történik. Vinterberg legújabb műve számtalan mizantróp gondolatot ébreszt, és mesterien az orrunk alá dörgöli, hogy mennyire nevetségesek, ugyanakkor szánalmasak vagyunk mi, emberek.

Ne piszka peti, mert szikra veti! – Søren Kragh-Jacobsen: Det som ingen ved / What No One Knows

A svédekkel ellentétben a dánok nem tudnak csalódást okozni az idei TIFF-en. Søren Kragh-Jacobsen filmje már a negyedik, amit sikerült megnéznem tőlük, és arra a következtetésre jutottam, hogy igencsak megérte idén Dániára fókuszálni. Ezúttal egyszerre kapunk regényadaptációt, politikai thrillert és családi drámát, mindezt a jól megszokott skandi-dán módon.