Adaptálódás – Miloš Forman-napló III.
A két éve elhunyt cseh rendező életművét felelevenítő szubjektív portrésorozat harmadik része.
A két éve elhunyt cseh rendező életművét felelevenítő szubjektív portrésorozat harmadik része.
…és bolond benne minden ember, folytathatnánk. A Poe-novellából adaptált Eliza Graves akár jó film is lehetett volna, ha feleannyira őrült lenne, mint a témája.
Állíthatták már trófeás polcukra a legjobb filmnek járó Oscar-díjat beteg főszereplőről készült drámák producerei megérdemelten is (Száll a kakukk fészkére), és kevésbé megérdemelten (Becéző szavak) is. Az idén nyolc kategóriában jelölt Napos oldal producerei talán nem fognak ennyire örülni, de a (mellék)szereplők egészen biztosan. Szobrocska ide vagy oda: a néző elégedett mosollyal és maradandó filmélménnyel távozhat a moziból.
Amikor DiCapriót legutóbb egy hajó korlátjának dőlve láttuk, sejthettük, hogy nem lesz jó vége a hajóútnak. Nincs ez másként a Viharszigetben sem, de ezúttal hősünk nem egy jókora jéghegy, hanem egy rejtélyes sziget felé tart. Új-Hollywood egykori fenegyereke friss mozijában az emberi elme rejtett bugyraiba ereszkedik alá: álom, emlékezet és valóság – mozgóképes megjelenítés szempontjából – kockázatos határmezsgyéjén egyensúlyozva.
Ha a díjakat „beseperni” szokás, Miloš Forman a Száll a kakukk fészkére című filmjével nem sepregetett, hanem tartós fészket rakott az öt legfontosabb Oscar-díjnak 1975-ben (legjobb film, rendező, színész, színésznő, és forgatókönyv). A változatos versenytársak (Nashville, Amarcord, Barry Lyndon) között – a filmakadémia zsűrijének döntésétől eltekintve is – Forman filmje 2009-ben is korszerűen lenyűgöző.
A cím nem túl pontosan írja le a helyzetet: a főszereplő hölgy ugyan valóban cyborgnak képzeli magát, de azért ezzel közel sincs minden rendben. Park Chan-Wook megdöbbentő erejű trilógiája utáni új filmjének merőben más közeget választott: az elmegyógyintézeti történet legfeljebb bizarrságában hasonlít a brutálisan kegyetlen, vérben tocsogó bosszú-filmekhez.
Ha mindennapjainkban nem is kerülünk szembe túl gyakran a emancipáció, a hippi-korszak, a flower-power szabadságeszményének pozitív-negatív lecsapódásával, vagy nem mindig tudatosítjuk azokat, a kortárs irodalom és film nem feledkezett meg az egykori naturalista, korlátokat nem ismerő életformáról. Természetesen nem öncélúan.
Nyolc évvel A Wittman fiúk után Szász János ismét Csáth-írásokhoz nyúlt, hogy az emberi lélek, az érzelmek és a gonoszság belső összefüggéseit mutassa meg. Ez ugyan nem sikerült neki, de mindenképpen izgalmas és brutális filmet készített, mely egy csodálatos színésznőnek is bemutatkozási lehetőséget biztosított.
A New York-i Grand Central Station eléggé nagy és forgalmas ahhoz, hogy ne tűnjön fel, ha valaki egyszerűen a semmiből jelenik meg. Protnak (Kevin Spacey), az ártatlan mosolyú, emberalkatú földönkívülinek mégis sikerül az első percben a rendőrség kezére kerülnie, hamarosan pedig idegszanatóriumba viszik.