Az utolsó párbaj ideológiai tartalma — az egyébként izgalmas — formai megoldásai folytán önellentmondásossá válik. Akármennyire igyekszik, a rendező képtelen kilépni saját férfi nézőpontjából, idealisztikus nagyotmondásával pedig mintha a posztmodern kor vívmányait hívná ki döntő párbajra. A „középkori #metoo esemény” így végül elmarad.
Anderson nem Az elnök emberei vagy a Spotlight mintájára készült, újságírókról szóló drámát alkotott: A Francia Kiadás sokkal közelebb áll George Clooney Jó estét, jó szerencsét! című filmjéhez vagy a 20-as évek Párizsába nosztalgikus kirándulást tevő Éjfél Párizsban című Woody Allen-filmhez.
A legújabb Pálfi György-film megtekintése után világossá válik, hogy miért finanszírozták a Szabadesést a dél-koreaiak. A válasz: mert őrült. És ezt dicséretnek szánom.
Az utóbbi években a filmipar mintha növekvő érdeklődéssel fordulna az Egyesült Királyság közelmúltja és (többé-kevésbé) jelene felé. II. Erzsébet királynő és édesapja, VI. György király után most a szovjetek által Vasladynek „elkeresztelt” Margaret Thatcher is megérkezett a gyöngyvászonra (és érthetetlen késéssel a romániai mozikba) – a brit monarchiát mindig is leplezetlen rokonszenvvel figyelő recenzens számára pedig ez üdvös fejlemény.
[kritikaíró pályázat] Todd Haynes amerikai, félig-meddig független filmes pályája legalább annyira sokszínű, mint az I’m Not There hősének, a pop-költő Bob Dylannek. A csokorba gyűjtött panoptikum mozgókép, a 60-as években berobbanó zenész ikon világait igyekszik megrajzolni, tagadva a biopic mozi összes sallangját.
Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni. A leghíresebb dalok születésének kínosan egyszerű pszichológiai indoklása is teljesen hiányzik a filmből. Ami viszont van helyettük: 135 percnyi bolyongás Dylan személyiségének útvesztőiben.
Sosem hallgattam agyon Bob
Dylan muzsikáját, nincs meg egyik albuma sem. A zenész életrajzából
inspirálódott film történetmesélési és stiláris eljárásai azonban nem pótolják
a témában tájékozatlanoknak a hiányzó biográfiai és zenei
információkat. Az I’m Not There ugyanis szándékosan kerüli
azokat a konvenciókat, amelyekre a zenész-életrajzi filmek már megtanítottak nekünk.
Legújabb alkotásával Jarmusch visszatért korai filmjeinek hangulatához. A fekete-fehér epizódok között kulcsszerepet játszó kávék és a zsinórban meggyújtott cigaretták motívuma biztosít kapcsolatot sok, Jarmuschnál már emblematikusnak számító „holt idővel", amely néhol élénk, improvizatív jellegű dialógusokkal, néhol pedig kínos csendekkel egészül ki, megörökítve mindennapjaink jelentéktelennek tűnő, szinte minden drámaiságot mellőző mozzanatait.
