Anya, szerepben – Hirokazu Koreeda: La vérité / The Truth / Az igazság
Koreeda legújabb filmje finom utat jár be emlékezet és fikció körgyűrűin, önreflexív keretet adva anya-lánya konfliktusról szóló történetének.
Koreeda legújabb filmje finom utat jár be emlékezet és fikció körgyűrűin, önreflexív keretet adva anya-lánya konfliktusról szóló történetének.
A hitehagyott az Isten ege alatt magányosan vergődő, örökké a megváltást kereső-kutató ember aszketikus önvizsgálatának mesteri tanulmánya.
Nehéz eldönteni, mi hihetetlenebb: hogy az Andrew Niccol által rendezett Gattaca idén már 20 éves vagy, hogy év végén a filmben játszó Jude Law (akiért mostanság Az ifjú pápa című sorozat kapcsán rajonghatunk) 45 évet tölt. Az 1997-ben bemutatott film nem a minden díjat besöprő alkotások közé tartozik (csupán egy Oscar-jelölést kapott a látványtervezésért, Michael Nyman zenéjét pedig Golden Globe-re jelölték), mégis thrillerszerűen izgalmas, nem túlzásokba esős, még ma is élvezetes, nem idejétmúlt science-fiction.
Nem tudni, hogy a Telluride-ban debütált filmek kitiltásának vagy az idei filmtermés általában gyenge voltának köszönhető, hogy a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál idén híján maradt a kimagasló, nagy tetszést arató favoritoknak. Pedig ez a világ második legnagyobb seregszemléje.
A filmtörténetben nem teljesen ismeretlen ötlet az egy téma sok éven keresztül való végigkísérése (főleg dokumentumfilmes kamerával), de Linklater munkája talán a legösszeszedettebb mindegyikük közül.
A grunge- és az indie-életérzés egykori szakavatott képi megalkotója, Richard Linklater trilógiává bővítette minimalista love-sztoriját. A Mielőtt felkel a nap (1995) és a Mielőtt lemegy a nap (2004) romantikus szerelmespárja, miután az előbbi darabban elvesztették és utóbbiban megtalálták egymást, az együttélés rögös útjain próbálják személyiségüket kibékíteni a folytatásban.
Bizonyára mindannyian láttunk már kárba veszett pazar filmötletet, amely a mellévezényelt szakállas toposzok rosszhírű társaságában csúfos véget ért. A The Purge alkotói olyannyira mostohán kezelik az alapgondolatot, hogy – bár nem vagyok híve, most mégis – egy gyors remake-ben bízom, a jobb sorsra érdemes műfajfilmes kiindulópont becsületét megvédendő.
Richard Linklater a 90-es évek grunge életérzésének feldolgozása után álommásolatokban kereste az élet ontologikus egységét. Generációs életérzéséből azonban nem maradhatott ki a szerelem témája, a fogyasztói társadalom kritikája és az amerikai történelem kisebb legendái se. Emellett bebizonyította, hogy a nagy narratívákat tagadó művészfilmes, ha kell, képes lavírozni az ipari filmkészítésben is.
Egy sematizmusba fulladó polgárháborús akciómozit (A nap könnyei), egy lebutított, melodrámába hajló történelmi kalandfilmet (Arthur király), illetve egy valamivel sikerültebb, de továbbra is a megszokott panelekből építkező politikai thrillert (Orvlövész) maga mögött hagyva Antoine Fuqua visszatért New York utcáira, hogy 3 kilátástalan helyzetbe jutott zsaru kálváriájának bemutatásával tegyen kísérletet egy, a nagyvárosi mocskot felszínre hozó krimi elkészítésére.
Ha tematikusan sorra vesszük a vámpírmítosz mozgóképes változatainak evolúciós sorát, a Spierig-testvérek utópiájának feltűnése korántsem meglepő. Bár már a Penge-sorozat társadalmi felépítése is megelőlegezte a vámpírok hatalomátvételének lehetőségét, a vérszívók uralta világ realisztikus ábrázolására korábban nem volt precedens. A Daybreakers ez utóbbit kísérli meg felemás eredménnyel.