„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 3.

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 1.

„Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” – így összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a Nyolc és fél előkészületei közben az európai modernizmus összetéveszthetetlen stílusú mestere, az idén húsz esztendeje elhunyt Federico Fellini, aki a poszt-neorealizmus jegyében kezdte rendezői pályáját. Korai, az ötvenes évek során készített filmjei ennek megfelelően még főként vidéki miliőben játszódtak, egyszerű hősöket vonultattak fel, ám ugyanakkor – és ennyiben már ellenszegültek a neorealista normáknak – a fokozott társadalmi és politikai érdeklődés helyett elmélyült és invenciózus lélekrajzok jellemezték őket.

Akár egy bekeretezett családi fénykép – Martin Scorsese: Mean Streets / Aljas utcák

[kritikaíró pályázat] Martin Scorsese nosztalgikus „így jöttem”-filmje, az 1973-as Aljas utcák különleges alkotás: nemzedéki közérzetfilm, revizionista gengszterfilm és személyes vallomás egyben. Az izgalmakat így nagyrészt nem a cselekmény, hanem az aspektusok sokszínűsége adja; s hogy a film mégsem válik zsúfolttá, azt az egységes szervezőelvnek köszönheti, mely nem más, mint az esetleges, kiszámíthatatlan valóság.