A TIFF 2005-ben, a 3×3-as szekcióban hívta fel a figyelmet a spanyol-chilei rendezőre – most a „szupernóvák” közé tér vissza: hetedik nagyjátékfilmje történelmi dráma erős témaválasztással, merész közelítéssel, gyönyörű díszletekkel, de némi giccsel és kevés igazi feszültséggel.
A tavaly november végén, hosszú betegség után, 77 évesen elhunyt Bernardo Bertolucci volt talán az európai filmművészetet a 70-es években meghatározó intellektuális mozi egyik utolsó képviselője.
Politikai parabola és érzelmes melodráma is szeretne lenni, azonban hiába markol nagyot, keveset fog a Tranzit.
Brady Corbet bemutatkozása nehezen megfogható, nehezen élvezhető, de ha valaki rá tud hangolódni, az talán díjazni fogja ezt a színtiszta európai művészfilmet.
Stefano Sollima filmje, az olasz rohamrendőrökről szóló, megtörtént eseteken alapuló A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék pontosan olyan brutális és botrányos, mint a címe.
Bár alig telt el néhány év, a Házasság olasz módra (1964) után a kritikusok és az esztéták szinte végképp leírták a nagynevű olasz mestert, Vittorio De Sicát. A kiábrándulás nem alaptalan, hiszen Sophia Loren és Marcello Mastroianni fent említett szerelmi párharca után De Sica legfeljebb közepes minőségűnek mondható filmeket adott ki a kezei közül (A boszorkányok), de előfordult, hogy még annál is egy fokkal mélyebbre süllyedt (Szeretők).
A huszadik század elején forgatott olasz történelmi filmek az újonnan megalakult olasz állam filmes legitimációjául is szolgáltak, őket a fasizmust kiszolgáló alkotások követték. A neorealizmus irányzata az antifasiszta ellenállást alkotta újra filmen, a háború után felnőtt nemzedékre, például Bernardo Bertoluccira volt szükség ahhoz, hogy ez a történelmi mítosz is felülvizsgáltassék.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
