Vasárnap délutáni tévéfilm Harvey Keitel-rajongóknak – Eytan Rockaway: Lansky

Egy rendőrség által soha el nem kapott gengszter, egy egzisztenciával küzdő író, egy rejtélyes, piros fürdőruhás nő és az FBI. Eytan Rockaway filmje ezek közt egyensúlyozva, Scorsese nyomában lépkedve próbálja kirakni Meyer Lansky maffiavezért élettörténetét. Minden próbálkozás ellenére kevés ennyire felejthető gengszterfilmet dobott ki magából Hollywood, és bámilyen meglepő, még Harvey Keitel jutalomjátéka sem segít a helyzeten.

Forradalmi történelemóra – Shaka King: Judas and the Black Messiah

Hogyan darált be az amerikai igazságszolgáltatás egy progresszív politikai mozgalmat és törölte le a történelem lapjairól is? Röviden erről szól filmünk, ami hat friss Oscar-jelölésével daliásan áll be a tavalyi év polgárjogi témákat feldolgozó alkotásainak csatasorába. Az igazság az, hogy van is mire büszkének lennie.

Egy óriási, de piti balhé – James Lee Hernandez, Brian Lazarte: McMillions / McMilliók

Az úgynevezett true crime, tehát a megtörtént bűnesetet boncolgató tévéműfaj legtöbb esetben a dokumentumfilm és a krimi elhanyagolt mostohagyereke. Vagy a dokumentarista része unalmas (nincs elég mutogatnivaló archív felvétel, vagy a beszélő fejek unalmasak), vagy a bűnügyi része kopott meg és nem tudják úgy folyamatában megmutatni a rendőri munkát, hogy hosszú órákon lekösse a nézőt (mint pl. egy dramaturgiailag tökéletesen felépített fikciós zsarufilmben). Az HBO friss McMilliók című minisorozata ügyesen lövi be azt a sávot, ahol a sztori police proceduralként is izgalmas még, de dokumentumfilmként, magán túlmutatva is releváns.

Valami pisztolyos – Steven C. Miller: Marauders

Vannak azok a filmek, amelyeknek már a nézési körülményei is jelentőségesek, a Marauders vetítése is ilyen volt: miután elmondtam a kasszáskisasszonynak, hogy melyik filmre kérem a jegyet, meg sem néztem a kapott bilétát, beirányítottak egy terembe, ahol épp kezdődött a film, megjelent egy péppé vert arcú Miles Teller, és én azt hittem, élvezni fogom ezt a filmet...

A jelenlét varázsa – Louis Leterrier: Now You See Me / Szemfényvesztők

Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.

Az első akcióhős – Kim Jee-woon: The Last Stand / Erőnek erejével

Egy akcióhősnek négy tevékenységet kell mesterfokon űznie: a lövöldözést, a verekedést, az autóvezetést, és az erőltetetten vicces egysorosok beköpését. Egy politikusnak csak az utóbbit, így nem csoda, hogy Schwarzenegger megunta a kevés kihívással bíró kormányzói széket, és visszatért oda, ahonnan vétetett, a kamerák elé: hogy lövöldözzön, verekedjen, kocsikázzon és erőltetetten vicces egysorosokat köpjön be. Csak közben eltelt húsz év, és az idő alapos nyomott hagyott Arnoldon is, és a műfajon is.

Kereszt Sanyi – Rob Cohen: Alex Cross

Bizonyára vannak páran, akik emlékeznek – urambocsá’ szeretik – a Morgan Freeman-uralta két Cross-thrillert, a Pók hálójábant (Along Came a Spider), és az azt megelőző A gyűjtőt (Kiss the Girls). Annyira nem is voltak rossz filmek, de valahogy James Patterson könyvhőse nem került a thriller-univerzum bálványai közé. Mondjuk emiatt nem törtek ki forrongások egy nagyvárosban sem. Mára – több mint egy évtizeddel e filmek után – valakinek odafönt támadt egy forradalmi ötlete: defibrilláljuk Alex Cross-t, és kezdjük az elejétől a kálváriáját. Tehát, az Alex Cross egy előzményfilm. Ráadásul semmi köze nincs egy Patterson-könyvhöz sem, valamint Rob Cohen rendezte. Ezek közül egyik sem kecsegtet semmi jóval.