Egy óriási, de piti balhé – James Lee Hernandez, Brian Lazarte: McMillions / McMilliók

Az úgynevezett true crime, tehát a megtörtént bűnesetet boncolgató tévéműfaj legtöbb esetben a dokumentumfilm és a krimi elhanyagolt mostohagyereke. Vagy a dokumentarista része unalmas (nincs elég mutogatnivaló archív felvétel, vagy a beszélő fejek unalmasak), vagy a bűnügyi része kopott meg és nem tudják úgy folyamatában megmutatni a rendőri munkát, hogy hosszú órákon lekösse a nézőt (mint pl. egy dramaturgiailag tökéletesen felépített fikciós zsarufilmben). Az HBO friss McMilliók című minisorozata ügyesen lövi be azt a sávot, ahol a sztori police proceduralként is izgalmas még, de dokumentumfilmként, magán túlmutatva is releváns.

Valami pisztolyos – Steven C. Miller: Marauders

Vannak azok a filmek, amelyeknek már a nézési körülményei is jelentőségesek, a Marauders vetítése is ilyen volt: miután elmondtam a kasszáskisasszonynak, hogy melyik filmre kérem a jegyet, meg sem néztem a kapott bilétát, beirányítottak egy terembe, ahol épp kezdődött a film, megjelent egy péppé vert arcú Miles Teller, és én azt hittem, élvezni fogom ezt a filmet...

A jelenlét varázsa – Louis Leterrier: Now You See Me / Szemfényvesztők

Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.

Az első akcióhős – Kim Jee-woon: The Last Stand / Erőnek erejével

Egy akcióhősnek négy tevékenységet kell mesterfokon űznie: a lövöldözést, a verekedést, az autóvezetést, és az erőltetetten vicces egysorosok beköpését. Egy politikusnak csak az utóbbit, így nem csoda, hogy Schwarzenegger megunta a kevés kihívással bíró kormányzói széket, és visszatért oda, ahonnan vétetett, a kamerák elé: hogy lövöldözzön, verekedjen, kocsikázzon és erőltetetten vicces egysorosokat köpjön be. Csak közben eltelt húsz év, és az idő alapos nyomott hagyott Arnoldon is, és a műfajon is.

Kereszt Sanyi – Rob Cohen: Alex Cross

Bizonyára vannak páran, akik emlékeznek – urambocsá’ szeretik – a Morgan Freeman-uralta két Cross-thrillert, a Pók hálójábant (Along Came a Spider), és az azt megelőző A gyűjtőt (Kiss the Girls). Annyira nem is voltak rossz filmek, de valahogy James Patterson könyvhőse nem került a thriller-univerzum bálványai közé. Mondjuk emiatt nem törtek ki forrongások egy nagyvárosban sem. Mára – több mint egy évtizeddel e filmek után – valakinek odafönt támadt egy forradalmi ötlete: defibrilláljuk Alex Cross-t, és kezdjük az elejétől a kálváriáját. Tehát, az Alex Cross egy előzményfilm. Ráadásul semmi köze nincs egy Patterson-könyvhöz sem, valamint Rob Cohen rendezte. Ezek közül egyik sem kecsegtet semmi jóval.

A tévelygő! – Steven Soderbergh: The Informant! / Az informátor!

Kedves Olvasó! Próbálja csak felkiáltó hangsúllyal mondani a fentebb is olvasható filmcímet. Ugye, milyen vádlóan, megbélyegzően hangzik? Vajon miért tette hozzá ezt a felkiáltójelet Soderbergh új filmjének címéhez, mikor az alapul szolgáló könyvből ez hiányzik? Ha egyből nem tudja a választ, nézze meg a filmet. Bár nekem így se sikerült.

A tengerimalacok esete az esztétikai világválsággal – Hoyt Yeatman: G-Force – Rágcsávók

A processzortechnika egyre nagyobb léptékű fejlődése alapjaiban írta felül a Disney stúdió által felállított és kifejlesztett, öröknek tűnő 12 Basic Principles of Animation munkacímű szabályegyüttest – és ennek értelmében a közel 90 éves rajzfilmszemléleti hagyományainkat. A rivalizáló stúdiók egyre magasabbra helyezett léceit olyan rajzfilmek próbálják átugrani, melyek szociális tényezők feldolgozására is vállalkoznak.