Az Ádám almái óta tudjuk, mekkora keserédes csinadratta tud kerekedni egy fa körül, ezúttal Izlandon áll a bál a szomszédok közt – kétszer olyan brutálisan és feleannyira viccesen.
Úgy jött ez a film a vígjáték műfajának, mint éhezőnek az alamizsna, vagy mint politikai fogolynak a peresztrojka.
Álex de la Iglesia témái és történetei változtak az idők során, de az általa használt filmes eszközkészlet kevéssé. A túlélőfilmek exploitationjétől Buñuelig – így lehet röviden összegezni az El bar sztoriját és képi világát.
Az első rész ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Quentin Tarantino új filmje, a Kill Bill az utóbbi másfél–két év legjobban sikerült, előre beharangozott szuperprodukciója. Ez azonban csak a gyengécske Mátrix 2 és a röhejes Mátrix 3 recepciójának fényében minősül feltétlen dicséretnek.
A Clerks (Shop-Stop), a Mallrats és kedvencem, a Chasing Amy (Képtelen képregény) után elérkeztünk Kevin Smith negyedik filmjéhez, a műfajilag behatárolhatatlan Dogmához. Igen, a Dogma őrzi szerzője korábbi filmjeiben felvillantott erényeit. Igen, a Dogmában sokat és viccesen szövegeinek, a Dogma tele van képregénybe illő, de szeretettel felskicceit karakterekkel, s igen, a Dogmában feltűnik Silent Bobként maga a rendező is, oldalán elmaradhatatlan társával, Jay-jel.
A film olyan nyugodt tempóval kezdődik, hogy még véletlenül se derüljön ki: az éppen ábrázolt sivatagban háború dúl, vagy legalábbis dúlt. (A ritmus később úgy megváltozik, hogy szinte húsba vág. A jól megrendezett, profin adagolt csatajelenetek provokatívak, a videoklipjelleg bélyeget nyom, majd kezet fog az alternatívval – valljuk be, ez rettentően jól megy ehhez a mozihoz.)
