Háztűznézőben Felliniéknél – Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban

Róma azon városok egyike, amelyek nagy valószínűséggel előkelő pozíciót foglalnak el mindenkinek a bakancslistáján. Egy olyan hely, amelyet látni kell. Számomra viszont az „örök város” fogalma leginkább azzal vált egyenlővé, hogy minden turista örökkön-örökké ugyanazon látványosságok megtekintését erőlteti, lélegzetnyi teret sem hagyva egymás létezésének a parázsló hőségben. Amiről viszont sokan nem tudnak, vagy csupán merő érdektelenségből kihagynak, az maga a nagybetűs Paradicsom, ahol kellemes magányban, hűs lombok árnyékában a filmtörténet legnagyobb alakjainak lábnyomait követve ismerhetjük meg a múltat.

Megihlető ihlethiány – Federico Fellini: 8 és ½, 1963

A nagy alkotók, a nagy rendezők életében is vannak mélypontok. A kiégés üressége az alkotással együttjáró folyamat sajátja, de ennek nem kell feltétlenül az üres kétségbeesés időszakának lennie: a töltekezés, a megújhodás parlag-állapota is lehet. Különleges stáció ez, amely maga is inspirálhat.

2 és fél – Rob Marshall: Nine / Kilenc

Ez a film akkor teljesítené küldetését, ha látványos bukás lenne. Félreértés ne essék, a Nine igazán rossz film, de a tény, hogy a Chicagónál és a Gésa emlékiratainál rosszabbra sikerült, nem kelthet akkora feltűnést, mintha ugyanez Federico Fellinivel történt volna meg annak idején, aki 1963-ban, teljes bukásra számítva, még címet sem mert adni új filmjének, ezért – mivel kilencedik lett volna a sorban –, szerényen csak a 8 és fél címkével látta el.

Úton lenni, céltalanul – Federico Fellini: La Strada / Országúton, 1954

Az Akadémia által 1947–1955 között rapszodikusan, Special vagy Honorary Awards névvel, verseny nélkül, tiszteletből osztogatott idegen nyelvű Oscar az 1957-es ceremónián vált igazi versennyé, és akkor kapta mai hivatalos nevét is (Academy Award for Best Foreign Language Film, azaz A legjobb idegen nyelvű film díja). Az első nagy nyertes Federico Fellini Országútonja volt.

Életu(n)tak? – Todd Haynes: I’m not there – Bob Dylan életei

[kritikaíró pályázat] Todd Haynes amerikai, félig-meddig független filmes pályája legalább annyira sokszínű, mint az I’m Not There hősének, a pop-költő Bob Dylannek. A csokorba gyűjtött panoptikum mozgókép, a 60-as években berobbanó zenész ikon világait igyekszik megrajzolni, tagadva a biopic mozi összes sallangját.

Egy Janus-arcú életrajzi film – Todd Haynes: I'm Not There – Bob Dylan életei

Sosem hallgattam agyon Bob Dylan muzsikáját, nincs meg egyik albuma sem. A zenész életrajzából inspirálódott film történetmesélési és stiláris eljárásai azonban nem pótolják a témában tájékozatlanoknak a hiányzó biográfiai és zenei információkat. Az I’m Not There ugyanis szándékosan kerüli azokat a konvenciókat, amelyekre a zenész-életrajzi filmek már megtanítottak nekünk.