Paolo Sorrentino ismét egy olyan alkotással jelentkezik, melyet Fellini hagyatékának atmoszférája leng körül. Az Ifjúság azonban nem az Édes életet, hanem a 8½-t helyezi az intertextualitás célkeresztjébe.
Róma azon városok egyike, amelyek nagy valószínűséggel előkelő pozíciót foglalnak el mindenkinek a bakancslistáján. Egy olyan hely, amelyet látni kell. Számomra viszont az „örök város” fogalma leginkább azzal vált egyenlővé, hogy minden turista örökkön-örökké ugyanazon látványosságok megtekintését erőlteti, lélegzetnyi teret sem hagyva egymás létezésének a parázsló hőségben. Amiről viszont sokan nem tudnak, vagy csupán merő érdektelenségből kihagynak, az maga a nagybetűs Paradicsom, ahol kellemes magányban, hűs lombok árnyékában a filmtörténet legnagyobb alakjainak lábnyomait követve ismerhetjük meg a múltat.
Időutazásra számítottam, és be is vált: csak éppen nem 1980-ba repültünk vissza, a kommunista munkásmozi hangulatához, hanem 2000 környékére, a rossz minőségű, szamizdat filmklubok virágkorába.
A nagy alkotók, a nagy rendezők életében is vannak mélypontok. A kiégés üressége az alkotással együttjáró folyamat sajátja, de ennek nem kell feltétlenül az üres kétségbeesés időszakának lennie: a töltekezés, a megújhodás parlag-állapota is lehet. Különleges stáció ez, amely maga is inspirálhat.
Ez a film akkor teljesítené küldetését, ha látványos bukás lenne. Félreértés ne essék, a Nine igazán rossz film, de a tény, hogy a Chicagónál és a Gésa emlékiratainál rosszabbra sikerült, nem kelthet akkora feltűnést, mintha ugyanez Federico Fellinivel történt volna meg annak idején, aki 1963-ban, teljes bukásra számítva, még címet sem mert adni új filmjének, ezért – mivel kilencedik lett volna a sorban –, szerényen csak a 8 és fél címkével látta el.
Az Akadémia által 1947–1955 között rapszodikusan, Special vagy Honorary Awards névvel, verseny nélkül, tiszteletből osztogatott idegen nyelvű Oscar az 1957-es ceremónián vált igazi versennyé, és akkor kapta mai hivatalos nevét is (Academy Award for Best Foreign Language Film, azaz A legjobb idegen nyelvű film díja). Az első nagy nyertes Federico Fellini Országútonja volt.
[kritikaíró pályázat] Todd Haynes amerikai, félig-meddig független filmes pályája legalább annyira sokszínű, mint az I’m Not There hősének, a pop-költő Bob Dylannek. A csokorba gyűjtött panoptikum mozgókép, a 60-as években berobbanó zenész ikon világait igyekszik megrajzolni, tagadva a biopic mozi összes sallangját.
Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni. A leghíresebb dalok születésének kínosan egyszerű pszichológiai indoklása is teljesen hiányzik a filmből. Ami viszont van helyettük: 135 percnyi bolyongás Dylan személyiségének útvesztőiben.
Sosem hallgattam agyon Bob
Dylan muzsikáját, nincs meg egyik albuma sem. A zenész életrajzából
inspirálódott film történetmesélési és stiláris eljárásai azonban nem pótolják
a témában tájékozatlanoknak a hiányzó biográfiai és zenei
információkat. Az I’m Not There ugyanis szándékosan kerüli
azokat a konvenciókat, amelyekre a zenész-életrajzi filmek már megtanítottak nekünk.
