Minek filmet rendezni egy harmincas, megcsömörlött, infantilis nő szerencsétlenkedéseiről? – mondhatták több alkalommal is Groșan Cristinának, miután pitchelte a Legjobb dolgokon bőgni kell ötletét. (Szerencsére) végül mégis rábólintottak.
Kerékgyártó Yvonne 2012-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmdramaturg szakán. Egyik iskolai projektje, a Free Entry két évre rá nagyjátékfilmmé nőtte ki magát, és díjat nyert az amerikai SXSW (South by Southwest) Fesztiválon. Ezután kisjátékfilmeket rendezett, ő írta Hartung Attilával a Magyar Filmdíjra jelölt FOMO-t, a Filmalap Inkubátor programjának mentora volt. Yvonne jelenleg második nagyjátékfilmjét forgatja Együtt kezdtük címmel, ennek apropóján beszélgettünk az Y generációról, a mozi jövőjéről, forgatókönyvírásról és egy kicsit Mucsi Zoltánról is.
Philippe Falardeau (Monsieur Lazhar) tavalyi berlini nyitófilmje egy irodalmi közegbe ágyazott coming-of-age-történet nem kevés Az ördög Pradát visel-behatással, de sajnos sem az irodalmi minőséget, sem a saját útját megtaláló szereplő témáját nem sikerül hatásosan tálalnia.
A díjakkal elhalmozott Messzi dél vadjai után nyolc évvel Benh Zeitlin újra kamerát ragadott, hogy megörökítse a múlandó gyermekkor szépségét és tragédiáját. A témához találóbb keretsztorit aligha találhatott volna, új filmjének címszereplője ugyanis Wendy Darlingra, J. M. Barrie Pán Péter című regényének női főhősére utal. A sokszor adaptált mű szerzői felnőttmesévé érik a rendező kezei között, s bár nem ér fel Oscar-jelölt sikerfilmjéhez, álomszerű celluloid-valósága hellyel-közzel kompenzálja a nézőt.
A sokat bizonyított komika, Amy Poehler második rendezésében a 2000-es évek tinivígjátékainak közkedvelt és fogyasztható formáján keresztül buzdítja lázadásra a fiatal generáció nőtagjait, de a végeredmény inkább feminista nagynénik ballagási ebéden adott jótanácsainak egyvelege, mintsem egy tömegeket megmozgató alkotás.
A kínai-hongkongi Better Days egy sötéten atmoszférikus felnövéstörténet: az iskolai zaklatásokon keresztül mesél Kína társadalmi igazságtalanságairól, amelyek a film Oscar-jelölésével még nagyobb reflektorfényt kaphatnak.
Szép emberek, pompás kosztümök, no meg persze a Netflix-rekorder 82 millió néző: ezek az első asszociációink a Shonda Rhimes és Chris Van Dusen legújabb sikersorozatával, A Bridgerton családdal kapcsolatban, melynél trendibb széria kevés akad, és most ebben semmi pejoratív nincs, a sorozat ugyanis egyszerűen azt az érzést kelti, mintha patikamérlegen adagoltak volna minden olyan összetevőt, ami manapság meghatározó trendnek számít. Az angol arisztokrácia talán még sosem volt ennyire fülledt és cinikus, a háttérben Billie Eilish és a Maroon 5 szól, a feminista hang pedig igen erőteljes. De hogyan működhet ez ennyire jól?
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.
