A sokat bizonyított komika, Amy Poehler második rendezésében a 2000-es évek tinivígjátékainak közkedvelt és fogyasztható formáján keresztül buzdítja lázadásra a fiatal generáció nőtagjait, de a végeredmény inkább feminista nagynénik ballagási ebéden adott jótanácsainak egyvelege, mintsem egy tömegeket megmozgató alkotás.
A kínai-hongkongi Better Days egy sötéten atmoszférikus felnövéstörténet: az iskolai zaklatásokon keresztül mesél Kína társadalmi igazságtalanságairól, amelyek a film Oscar-jelölésével még nagyobb reflektorfényt kaphatnak.
Szép emberek, pompás kosztümök, no meg persze a Netflix-rekorder 82 millió néző: ezek az első asszociációink a Shonda Rhimes és Chris Van Dusen legújabb sikersorozatával, A Bridgerton családdal kapcsolatban, melynél trendibb széria kevés akad, és most ebben semmi pejoratív nincs, a sorozat ugyanis egyszerűen azt az érzést kelti, mintha patikamérlegen adagoltak volna minden olyan összetevőt, ami manapság meghatározó trendnek számít. Az angol arisztokrácia talán még sosem volt ennyire fülledt és cinikus, a háttérben Billie Eilish és a Maroon 5 szól, a feminista hang pedig igen erőteljes. De hogyan működhet ez ennyire jól?
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.
Romain Gary Émile Ajar álnevén írt regényének harmadik filmadaptációjában Momo már nem a kis Arthur nevű esernyőjével keresi a pénzt, hanem kábítószer-kereskedelemmel, a történet napjainkban játszódik, a keserédes, traumáktól terhelt hangulatot pedig egy könnyedebb megközelítés váltja fel. Az új feldolgozás azonban minden újító szándéka ellenére épp a legfontosabb pontokon bukik el.
A Netflix legújabb sikerszériája egy olyan sportágba nyújt betekintést, ami nem látványos és még kevésbé mozgalmas; ennek ellenére könnyedén eléri, hogy lerágjuk a körmünket izgalmunkban, miközben két ember bábukat tologat egy táblán. Bár a főszereplők élete a sakk körül forog, A vezércsel a logikai készségekre építő sport közegén túl a hatvanas évek Amerikájának társadalmát is megmutatja.
Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
Michaela Coel egy szexuális támadás feldolgozását ígéri, de valójában generációja általános elveszettségét járja körbe a Tönkretehetlek című minisorozatban.
