Amilyenek mi voltunk – Cooper Raiff: Shithouse
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.
Romain Gary Émile Ajar álnevén írt regényének harmadik filmadaptációjában Momo már nem a kis Arthur nevű esernyőjével keresi a pénzt, hanem kábítószer-kereskedelemmel, a történet napjainkban játszódik, a keserédes, traumáktól terhelt hangulatot pedig egy könnyedebb megközelítés váltja fel. Az új feldolgozás azonban minden újító szándéka ellenére épp a legfontosabb pontokon bukik el.
A Netflix legújabb sikerszériája egy olyan sportágba nyújt betekintést, ami nem látványos és még kevésbé mozgalmas; ennek ellenére könnyedén eléri, hogy lerágjuk a körmünket izgalmunkban, miközben két ember bábukat tologat egy táblán. Bár a főszereplők élete a sakk körül forog, A vezércsel a logikai készségekre építő sport közegén túl a hatvanas évek Amerikájának társadalmát is megmutatja.
Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
Michaela Coel egy szexuális támadás feldolgozását ígéri, de valójában generációja általános elveszettségét járja körbe a Tönkretehetlek című minisorozatban.
A Bridget naplója (eredeti címén Saint Frances) újabb kiábrándító esete annak, amikor egy ígéretes kiindulóponthoz satnya megvalósítás társul. Alex Thompson filmje a gyermekvállalást mint társadalmi normát tematizálja egy olyan főhősnővel, aki határozottan nem szeretne családot alapítani.
Miért provokálnak mindig a fiatalok? Valóban mindig meg kell haladni a világot, amelyben egy új nemzedék felnő? Vajon soha nem elég jó egy társadalom? Folyamatos erkölcsi züllésben élünk? Javíthatatlan a világ? Nem kapunk egyértelmű válaszokat az előbbi kérdésekre a cseh újhullám egyetlen nőrendezője, Vera Chytilova Százszorszépek c. filmjében, de megfogalmazhatunk új kérdéseket, amelyek a mindenkori társadalom és a felnövekvő generáció közti feszültségek megértésére, elemzésére irányulhat.
A Ha tudnád valahol a kortárs felnövésfilmek (Lady Bird), az intellektuálisabb romkomok (The Big Sick, The Incredible Jessica James), a szexuális identitáskeresést tematizáló filmek (Call Me By Your Name) és a kulturális különbségeket/beilleszkedést pedző mozik (The Big Sick, The Farewell) metszéspontjában található, de pont jó arányérzékkel keveri össze ezt a sokaságot egy könnyed, mégis kellőképpen okos felnövéstörténetté.