Színes felhozatal lett a mai: egy nemcsak filmkritikusoknak, de egy filmkritikusról szóló doksi mellett rendesen beindult az idei Vallásóra szekció is már, de Chilébe is elnosztalgiáztathatjuk magunkat. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni a TIFF-en.
Ha David S. Sandberg filmjét alávetnénk egy szuperhősfilm-tesztnek, minden bizonnyal átmenne, hiszen minden műfaji kritériumot teljesít az erő elsajátításától a főgonosz legyőzésén át egészen a karakterfejlődésig. Ennek ellenére a moziteremből kifelé jövet már tudjuk, hogy ez a DC-zsánerfilm nem egy epikus, látványközpontú CGI-végtermék, hanem sokkal inkább az a szuperhősfilm, amit tizenkét évesen szerettünk volna látni, de kétszer annyi idősen sem volt feltétlenül rossz döntés beülni rá.
Az Oh, Ramona! az ízléstelen amerikai tinifilm kisiklott román másolata, amelyben a rendező megbocsáthatatlan hibája az, hogy félrereprezentálja célközönségét és olyan helytelen elvárásokat meg ideálokat hirdet, amiknek nem csak lehetetlen, de hiba is lenne megfelelni.
Az élet még furcsább és még megmagyarázhatatlanabb Reisz Gábor második nagyjátékfilmjében, ami ismét egy szakítás utáni válságban lévő, a kapunyitástól rettegő és a magyar mindennapokba belefásuló harmincas férfiről szól. Bár a felszínen sok az egyezés, a Rossz versek nem tekinthető a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan 2-nek.
A Big Mouth a pubertás megannyi traumájának katartikus, terápiás és baromira vicces feldolgozása.
Számos comig-of-age film vissztérő motívuma a tükör, amiben a serdülőkorban járó főhős elégedetlenül szemléli saját testét. Ezt teszi a Lány című film főszereplője is, annyi különbséggel, hogy ő nem testének egy jobb verzióját szeretné látni, hanem a teljesen ellenkezőjét: fiú helyett lányt. A film számos Cannes-i díj után Lukas Dhont Belgium idei Oscar-jelöltje.
Bo Burnham lenyűgöző elsőfilmje egy mindenkori tizenéves emlékkönyvéből adaptált hiánypótló kollektív flashback a felnövés legszemetebb stációjáról.
Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.
Szabó István második nagyjátékfilmjében, az Apa – Egy hit naplójában saját, frissen fellépő generációjának szemléletét közvetíti a történelmi múltról. A filmet személyesség és líraiság szövi át, illetve az Álmodozások kora után ezzel az alkotásával is közelebb tolja a magyar filmet az Európa-szerte kibontakozó filmes újhullámokhoz.
