A Ha tudnád valahol a kortárs felnövésfilmek (Lady Bird), az intellektuálisabb romkomok (The Big Sick, The Incredible Jessica James), a szexuális identitáskeresést tematizáló filmek (Call Me By Your Name) és a kulturális különbségeket/beilleszkedést pedző mozik (The Big Sick, The Farewell) metszéspontjában található, de pont jó arányérzékkel keveri össze ezt a sokaságot egy könnyed, mégis kellőképpen okos felnövéstörténetté.
Tanulmánysorozatot indítunk, amelyben az emberi/családi viszonyok és kötelékek különböző formáinak filmes előfordulásait vizsgáljuk. Íme, így néznek ki a testvérkapcsolatok a filmvásznon.
Taika Waititi új-zélandi független filmesként kezdte a karrierjét, az utóbbi pár évben pedig kapós hollywoodi rendezővé vált. Forgatott már végtelen erdőségben, wellingtoni vámpírkúriában és náci Németországban játszódó filmet is; változatos történeteit a humor mellett a macsó férfiképen való viccelődés köti össze.
Egy meghatározó regénysorozat már nagyon várt tévés adaptációja: egy történet, ahol olyan kis semmiségekkel foglalkoznak, mint pl. a vallás autoritása, az eredendő bűn, párhuzamos világok, valamint a lélek és a felnőtté válás. Persze vannak benne beszélő, páncélos jegesmedvék, mi sem természetesebb ennél.
Greta Gerwig legújabb filmje szívet melengető csoda a 19. század kamaszlányairól a ma kisasszonyainak.
A párizsi terrortámadásokat hétköznapi emberek szemszögéből megmutató Amanda szomorúan, de nem nyomasztóan mutatja meg, hogyan lehet tovább élni a szeretteink és az általunk ismert világ elvesztése után.
Dildóval rohangáló gyerekek, egy csomag extasy és indokolatlanul sok káromkodás. Ilyen felnövésfilmet nem gyakran látni.
A brit hazai filmtermés legjava és sok női alkotó az idei EIFF-en. A whiskyt a Johnnie Walker, a hangulatot a vendégek és a lelkes filmrajongók biztosították.
Színes felhozatal lett a mai: egy nemcsak filmkritikusoknak, de egy filmkritikusról szóló doksi mellett rendesen beindult az idei Vallásóra szekció is már, de Chilébe is elnosztalgiáztathatjuk magunkat. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni a TIFF-en.
Ha David S. Sandberg filmjét alávetnénk egy szuperhősfilm-tesztnek, minden bizonnyal átmenne, hiszen minden műfaji kritériumot teljesít az erő elsajátításától a főgonosz legyőzésén át egészen a karakterfejlődésig. Ennek ellenére a moziteremből kifelé jövet már tudjuk, hogy ez a DC-zsánerfilm nem egy epikus, látványközpontú CGI-végtermék, hanem sokkal inkább az a szuperhősfilm, amit tizenkét évesen szerettünk volna látni, de kétszer annyi idősen sem volt feltétlenül rossz döntés beülni rá.
