A szabadság trambulinján rézsútosan lát – Richard Linklater: Everybody Wants Some!!

Richard Linklater sosem formálta rendezői megoldásait önismétlő védjegyekké. Ehelyett olyan kvázi-sorozatokat alkot, amelyek ezer szállal kötődnek előzményeikhez, miközben markánsan önállóak. Ezzel együtt vált a Sráckor (Boyhood) kiugró sikerét követően kapós márkanévvé a Paramount számára, s készíthette el a kultikus státuszú Tökéletlen idők (Dazed and Confused) spirituális folytatását. Az Everybody Wants Some!! a korlátlan szabadságérzet kiváltságos, felemelő pillanataihoz idézett, eklektikus dicshimnusz.

Mézédes gyerekrege – Alice Rohrwacher: Le meraviglie / Csodák

Egy fiú filmen látható fejlődésregénye általában nem nyújt iszonyat nagy élményt számomra, hiszen a körülményeket leszámítva eléggé hasonlít az enyémhez. Érteni vélem a csíziót, hiszen a dolog nyomokban engem is tartalmaz. Amikor azonban egy kamaszlányt látok belenyílni a világba, és nő viszi filmre, az borzasztó egzotikus élmény, egy ünnep szinte. Különösen díszesnek és megfejthetőnek, de még cselekményesítettnek sem kell feltétlenül lennie, önmagában költészet. És nyilván hazaviszi Cannes-ból a nagydíjat.

Félmegváltás – Yesim Ustaoglu: Araf / A pokol kapujában

Nem könnyű a megfelelő oldalról megközelíteni a tipikus fesztiválfilmeket filmfesztiválok nélkül, márpedig A pokol kapujában tipikusan fesztiválfilm. Ami ráadásul pont a blockbuster-szezon közepén debütál a magyar filmszínházakban, ez pedig egy nem-műfaji mozi esetében szinte egyet jelent a pénzügyi bukással. Pedig jelen esetben kifejezetten jól járhatunk vele, ha nem csak elsétálunk Yesim Ustaoglu új filmjének plakátja előtt, hanem be is ülünk rá.

Déli diszkomfort – David Gordon Green: Joe

Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.

Ház az erdő mélyén – Jordan Vogt-Roberts: The Kings of Summer / A nyár királyai

Ki nem épített gyerekkorában bútordarabokból, párnákból, kartondobozokból bevehetetlen várat, erődöt, avagy bunkert? Beléphetett-e ezekbe a dicsőséges építményekbe a papírcsákós hűbérúr felmenője? Ha csak nem tudta a titkos jelszót, semmiképp. Ezek a hevenyészett komplexumok ugyanis – a fantázia megsétáltatásán túl – pontosan azért húzattak fel, hogy a gyerekek izolálják zsírkrétával felskiccelt világukat a kortársak, de legfőképpen a szülők, a felnőttek uradalmával szemben. Később pedig dolguk végeztével – de még hadúri szellemben – e csemeték a sajátkészítésű köpenyt, a fakardot, a műanyag géppuskát eldobva rohantak a délutáni kakaó irányába.

Berlin feladta rég – Jan Ole Gerster: Oh Boy

Felnőni néha annyit jelent, mint belátni: valójában fogalmunk sincs, mit jelent. Kevés huszonvalahány esztendős fiatal vallja így be magának, de amelyik eljut ehhez az önnön linkségével szemben alkalmazott őszinteségi pillanathoz, észre sem veszi, hogy meglépte a lépnivalót. A kíméletlen nagybetűs ezennel itt van, nyitogatja az ajtókat, mindenfélékre rávesz, s kényszerítő ereje akkor is mindenható, mikor semmi mással nem kívánjuk kitölteni az ajándékba kapott órákat, mint az otthonunkat jelentő örök nagyváros metróvonalai között céltalanul sodródni a kitudja felé.