Szín- és időkavalkád – Danny Boyle: Trance / Transz

Megtévesztés, váratlan fordulatok halmozása és a nézői tudattal való folyamatos játék jellemzi Danny Boyle legújabb, Transz című filmjét, mely az utolsó pillanatig újra meg újra elgáncsol, szinte (ahogyan ezt a tendenciózus cím is jelzi) transzba kényszerít, olyannyira, hogy megbillenti az ösztöneinkbe, saját józan gondolkodásunkba vetett hitünket.

Műkincs, ami nincs – Michael Hoffman: Gambit / Dől a moné

A Coen-fivérek neve általában szinonim a színvonalas, ötletes szórakoztatással, legyen az produceri, írói vagy rendezői credit a stáblistán. A Gambit (bocsánat, ha nem használom a kivételesen idétlen magyar címet) azt bizonyítja, hogy nekik is lehet rossz napjuk. Nem valószínű, hogy ennél több időt töltöttek ezzel a forgatókönyvvel.

Ki a kicsit nem becsüli… – Morten Tyldum: Hodejegerne / Fejvadászok

Roger Brown roppant kisnövésű egy méltóságteljes, komoly szándékú férfihoz képest. Csupán 1,68 méter. Helyzetén az sem segít, ha tenyérbemászó arcán szája mosolyra kanyarodik, hiszen akkor leginkább Steve Buscemire hasonlít. Felesége egy fejjel magasabb nála, igényeit pedig anyagi javakkal lehet kielégíteni. Rogernek nincs egyszerű dolga, helyre kell hoznia önbecsülését.

Giccstabló – Yannis Smaragdis: El Greco

Egyén és intézmény, művész és egyház, fény és sötétség szembenállását dolgozza fel a magyar–görög koprodukcióban készült El Greco. Teszi mindezt azonban olyan mértékű naivitással, amely maximum az első némafilmek korában aratott volna sikert kiszámítható klisékbe oltott giccses heroizmusával.