A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal egy generáció kultuszfilmjét forgatta le, és a Rossz versekben legalább ennyien magukra fognak ismerni. Reisz Gáborral játékos filmnyelvéről, a személyes hang kereséséről, és az őt ért legfájdalmasabb kritikáról is beszélgettünk.
Nagyon kevés olyan eset van, amikor megengedhető egy szülő számára, hogy tinédzserkorú lánya laptopjában kutakodjon: ilyen például, ha a gyerek egyik este szőrén-szálán eltűnik, és csak a virtuális tér vezethet a rejtély megoldásához.
A filmes 3D technológiával és annak létjogosultságával kapcsolatban az egyik legtöbbször feltett kérdés (illetve kritika), hogy az milyen módon emelhető a rongyrázó speciális effektusok szintjéről ténylegesen a filmnyelvbe. Jean-Luc Godard legújabb – de állítólag utolsó – műve pontosan erre tesz kísérletet, és mivel a legtöbb 3D-s mozi nem elsősorban ezt a problémát igyekszik megoldani, talán tényleg itt az ideje, hogy valaki legalább megfogalmazza a kérdéseket.
Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.
Az érett Bresson szerint ugyanúgy lehet bűnbe esni, ahogy kegyelmet elnyerni: tudva és akarva. Janzenista szemlélete és Pascal filozófiája alapján az embert köztes lénynek tartja, aki félig angyal, félig állat. A 60-as évek második felétől elkezdve azonban csalódottság lesz úrrá rajta: „modelljei” a kegyelem angyali világától eljutnak a „tudva és akarva” nélküli állati sorba.
Az utókor ítélete néha felemás. Nem különben zseniális, de sztárolt életművekre jobban emlékszik, mint a hasonló hatású, ám nehezebben fogyasztható művészekre. Stanley Kubrick és Robert Bresson két megkerülhetetlen név, mindketten éppen 10 éve léptek le az alkotói színpadról, mégis az idei sajtóban inkább Kubrick-nekrológokat olvashattunk. Ezt ellensúlyozandó, újranéztük a Bresson-életművet.
„Filmjeimet vitaindítónak szánom az amerikai puskacsőmozi és a néző hatalomfosztása ellen. Felhívás: kitartó kérdések mozija érdekében a hamis (mert gyors) válaszok helyett, tisztán láttató távolságtartás az erőszakos közelség helyett, provokáció és párbeszéd a fogyasztás és konszenzus helyett.” (Michael Haneke)
A Pilinszky János négysorosából idézett címbe ezúttal – önkényesen – beillesztem a magam toldalékát, mégpedig oly módon, hogy azt jelentse: a plakátnak a magánya. A film érzékletes, izgő-mozgó világához képest a plakátok egyedül is vannak, mozdulatlanok is, mégis hatalmas terhet kell laptestükkel cipelniük – a teljes film súlya nehezedik rájuk. Ismertetés, figyelemfelkeltés és jóindulatú reklám lenne a feladatuk, ám oly módon, hogy ebből maguknak majd semmit sem tarthatnak meg. Mielőtt a szánalomtól el is pityerednék, hadd szögezzem le: film és az őrá vonatkozó plakát között több szinten is determinált, s épp ezért gyönyörűségesen komplex (lehetne) a kapcsolat.
Az alábbiakban összegzett három alkotás szinte véletlenszerűen került ezekre az oldalakra. Rengeteg más példát is felhozhatnánk a szép és a hasznos természetfilmes összekapcsolására. És nem kell feltétlenül kalóz DVD-változataikra vadásznunk: elég a természetfilmes-ismeretterjesztő tévécsatornák műsorait is figyelnünk, amelyek végeérhetetlen és olykor roppant egyhangú sorozataik között kellemes meglepetésekkel is szolgálnak.
Egy kellemesen rózsaszín és legalább annyira kellemesen átlátszó bugyiba burkolt női fenék, lassan, nyugodtan távolodó perspektívában fekvő alak az unalom és szendergés mezsgyéjén, lolitás ártatlanságban.
Lájkold a Facebook-oldalunkat!
