Az a titkos összetevő… – Bryan Fuller: Hannibal

Egész héten kajáról, mozifilmekről és tévésorozatokról beszéltünk. Kimaradt egy három évadot megért sorozat, amelynek hatása egyértelműen az étel milyenségében rejlik. A Hannibal egyenlőségjelet tesz az étel, a bűn és a művészet fogalma közé.

Buon’ appetito! – Sopranóék és a kaja

Az utánozhatatlan selypítéssel és gesztikulációval rendelkező, nem túl értelmes, de annál élelmesebb algengszter, a füle fölött deresedő Paulie Gualtieri egy adott ponton heherészve megjegyzi: „Úgy tudom, hogy az eszkimóknak ötven szavuk van a hóra. Nekünk ötszáz szavunk van kajára.”

Courtesan au chocolat – Cukrászok a filmekben

Egy jó film minden érzékünknek gyönyörűség; de a legfontosabbnak tartott látás és hallás kivételével a többi érzékszervünkről legtöbb mozi megfelejtkezik. Különösen igaz ez szaglásunkra és ízlelésünkre, aminek az oka teljesen érthetőnek tűnik: illatokat és ízeket a legötletesebb forgalmazó sem biztosít(hat) a filmtekercs mellé. Mégis, egyes filmalkotások túllépnek a konvenciókon, s megpróbálják olyan plasztikusan ábrázolni az e két érzékszervre ható tárgyakat, hogy szinte orrunkban érezzük illatukat, s összefut a nyál a szánkban a látványuktól is. Mindezek közül a legínycsiklandóbbak a cukrászfilmek.

A profi, az amatőr és az ázsiai – Szakácsok filmen

A téli ünnepek bűvkörébe kerülve valahogy mind kicsit hedonistábbakká válunk, hiszen „egy évben egyszer igazán megérdemeljük”, és ez – a gyakran teljesen indokolatlan kényszervásárlás mellett – a kulináris élvezetek kiteljesedésében is megnyilvánul. A gasztrofilmek mindenképp jól passzolnak tehát a karácsonyi-újévi időszakhoz, remek inspirációs forrásként szolgálhatnak: mindannyian megtalálhatjuk azt a filmes szakácsot, akivel a leginkább tudunk azonosulni, és akitől ötleteket meríthetünk. Akár több karakterből is összegyúrhatjuk a kedvencünket: lehet az egy kicsit francia, egy kicsit olasz, egy kicsit patkány, vagy egy kicsit Hannibál is akár. Lássuk hát az alapanyagok sorát!

Az ízlés filmológiája – Jegyzetek a kulinária és a film kapcsolatáról

Az ízlelés és a szaglás – bár mellékérzetnek számít – a vizualitással közvetlen érzéki hatásokat fejez ki. Hasonló azonosulás fedezhető fel a pornográfiában is – nem véletlenül. A különbség leginkább ott ragadható meg, hogy a pornó kizárja az emberi létezés társadalmi, pszichológiai dimenzióit, míg a kulináris érzéki hatása (akár dramaturgiai funkcióival) „felruházhatja” ezekkel a „szereplőt”. „Az ember nem abból él, amit megeszik [...], hanem abból, amit megemészt” – írja a neves 19. századi gasztroesztéta, Brillat-Savarin. A film pedig kihasználja, hogy az ételből kibontsa ezt az érzetet és a gondolatot.

Gyorsan kiürül a szervezetből – Lasse Hallström: The Hundred-Foot Journey / Az élet ízei

Az élet ízei úgy papol két órán keresztül arról, hogy a garam masala és a báránysült à la ki-tudja-kicsoda illatától a származás-, bőrszín-, és generációbeli különbségek semmissé válnak, hogy közben nem más, mint egy olykor tenyérbe mászóan sós, néha meg hervasztóan sótlan kajapornó, amit ugyan egy jóravaló nyárspolgár család feltehetően kuncogva meg fog zabálni, az ínyencek viszont térden állva fognak könyörögni a panaszkönyvért.