Színtelen, szagtalan, gáz – Fisher Stevens: Stand up Guys / Született gengszterek

Amúgy sem jó öregedő színésznek lenni egy olyan gyorsan változó közegben, mint amilyen Hollywood, a Ryan Gosling-érában pedig különösen nehéz lehet visszakapaszkodni az első ligába – még akkor is, ha épp Al Pacinónak hívnak. Ráadásul mintha egyre kevesebb film próbálkozna a családi vígjátékok és romkomok dzsungelébe tévedt legendák rehabilitálásával. Fisher Stevens második nagyjátékfilmje valami hasonlóra tesz kísérletet, de a Született gengszterek sajnos pont olyan semmitmondó, mint amilyen a magyar címe.

A húzás ideje – ifj. Florin Piersic: Killing Time

Egy üres nézőtér roppant nyomasztó élmény, különösen ha a rajtam kívül senkinek vetített film úgy edz a közepesen jó végkifejletre, hogy hetvenvalahány percen keresztül, szuszogósan meg-megtorpanva, egyik mélypontról a következő, mélyebb pontra küzdi, nyomja, döngöli pár amerikai forrásból összekalapált, vékonyka cselekményét. Mindeközben pedig másra alig terjedő figyelemmel összpontosít a krimikben javarészt használatos eszközök közül egyetlenegyre, a késleltetésre. De arra aztán nagyon.

Pokoli torony – Gareth Huw Evans: The Raid: Redemption / A rajtaütés

A walesi születésű, de évek óta Indonéziában székelő Gareth Huw Evans második nagyjátékfilmje – szögezzük le még most az elején – teljes joggal lett felkapva. A The Raid: Redemption ugyanis csúcsra járatja az Evans által a Merantauban (2009) bemutatott harcművészet-imádságot, s annak ellenére, hogy – természetesen – nem beszélhetünk gáncstalan darabról, a The Raid nem csak a 2011/2012-es filmes évjárat, hanem az utóbbi jó pár esztendő legkíméletlenebb mélyütése a harcművészeti- és akciófilmes zsánereken belül.

Gengszterballada az elesettekért – Terence Winter: Boardwalk Empire – Gengszterkorzó

Megfelelni a Maffiózók (The Sopranos), a filmklasszikusok és a hype által gerjesztett elvárásoknak: életveszélyes feladat. A Gengszterkorzó azonban, mint egy rafinált, számító gengszter, saját előnyére fordítja a helyzetet: falhoz állítja és kihasználja példaképeit, majd lazán elslisszan az elvárások alól. Ha kell, odavág, ha kell, drámázik, ambivalens karaktereivel pedig bizonyára még jó pár évadra odaszögezi rajongóit a tévé elé.

Lassan sietve – Takeshi Kitano: Autoreiji / Outrage / Emésztő harag

Takeshi Kitano az egyik legeredetibb és legváltozatosabb filmszerző, akit a kortárs Japán kiszoríthatott magából, efelől nincs kétség. Épp ezért vártam toporzékolva, hogy hozzájuthassak legújabb akciófilmjéhez, amely korai munkáihoz híven ismét gengszterekkel, yakuzákkal, alvilággal díszített. S amikor egy ilyen precízen tervező, mérnöki alkotó bombasztikus emberhasogatást gondol ki a fejében, annak rossz vége nem lehet.

Balladai homály – Jonathan Hensleigh: Kill the Irishman

Hollywoodban alighanem elfogytak a feldolgozásra váró nagyhalak, ezért a filmkészítők Al Capone és John Dillinger helyett egyre inkább olyan – legalábbis nálunkfelé – kevésbé ismert „hősöket” vesznek elő, akiknek a történetéből talán még ki lehet sajtolni valami újat. A néhány éve Ridley Scott Amerikai gengszeterében látott kvázi ismeretlen Frank Lucas után most egy igazi ír keménygyerek, Danny Greene került terítékre.

Járt utat a járatlanért – Jacques Audiard: Un prophète / A próféta

A próféta kiváló film, de cannes-i nagydíj egy ottani ízlésnek való megfelelésről árulkodik: szilárd realizmus, az élet folyásához hasonlatos lassú tempó, brutális naturalisztikusság, és a mai kor peremhelyzetű embereinek nyers nyomorúságosságát megmutató téma. Hajlunk arra, hogy azt állítsuk: e film erényei nem akkorák és nem olyan számosak, mint ahogy azt a filmes sajtóélet visszhangozta – nem tekinthetjük az idei év Gomorrájának.