Bogaras csehek – Jan Švankmajer: Hmyz / Insect

Jan Švankmajer cseh rendező 5-8 évente lepi meg a közönségét egy-egy új animált szürrealista nagyjátékfilmmel. A Hmyz (Bogár) az utolsó a sorban, és annak a fesztiválnak tartotta fenn a világpremier jogát, ami műsorra tűzte az összes filmjét: a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválnak.

Az önazonosság fiktív voltáról – Portré David Lynchről

A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.

Férfi=állat – Anders Thomas Jensen: Mænd & høn / Férfiak és csirkék

A dán fekete humor fenegyereke olyan magasra tette a lécet a korábbi alkotásaival, hogy már nem is volt kedve megugrani azt. Helyette készített egy szórakoztató, de nem túl magasröptű komédiát egy csapat torzszülöttről, akik ugyanolyan hátrányos helyzetből indulnak, mint egy hatmilliós ország filmművészete.

Az ízlés filmológiája – Jegyzetek a kulinária és a film kapcsolatáról

Az ízlelés és a szaglás – bár mellékérzetnek számít – a vizualitással közvetlen érzéki hatásokat fejez ki. Hasonló azonosulás fedezhető fel a pornográfiában is – nem véletlenül. A különbség leginkább ott ragadható meg, hogy a pornó kizárja az emberi létezés társadalmi, pszichológiai dimenzióit, míg a kulináris érzéki hatása (akár dramaturgiai funkcióival) „felruházhatja” ezekkel a „szereplőt”. „Az ember nem abból él, amit megeszik [...], hanem abból, amit megemészt” – írja a neves 19. századi gasztroesztéta, Brillat-Savarin. A film pedig kihasználja, hogy az ételből kibontsa ezt az érzetet és a gondolatot.

A barbár messiás – Ken Russell-portré 2.

Russell aranykora viszonylag gyorsan, mintegy hat év alatt lezárult, évi egy sikerfilmet eredményezve. Az egyaránt 1975-ben bemutatott Tommy rockoperája és a Lisztománia tébolyult biopicje bármelyik korábbi filmjével felveszik a versenyt, ám a nagyközönség innentől ráunt Russell fokozási és botrányokozási kényszerére, miközben a brit filmipar is válságba került. Hanyatlása látványos volt, de egyre elborultabb, szélsőségesebb munkái talán még kanonizált remekműveinél is izgalmasabbak.

A barbár messiás – Ken Russell-portré 1.

„Botrányhős, provokatőr, ördög, enfant terrible, az angol Fellini” – így dicsérték a tavaly novemberben 84 évesen elhunyt Ken Russellt. Jogos, de mintha kissé alábecsülnénk a legendás direktort, akinek (film)művészete mindenképpen többet foglal magában a fenti kétes méltatásnál.