Kate Winslet gyásszal küzdő nyomozónőjének története csak a felszínen koncentrál a rejtélyes gyilkossági ügyre, valójában a meg nem oldott magánéleti problémák ólomsúlyáról szól.
A kivégzőosztag egyrészt szomorú látlelet napjaink kémjátszmáiról, másrészt egy színvonalasan kivitelezett és alapos oknyomozó dokumentumfilm egy tökéletes gyilkosságról.
Kontinenseken átívelő történetét izgalmas puzzle-ként kirakó filmjében Dominik Mollt, a Harry csak jót akar és a Lemming rendezőjét az érdekli, hogy milyen fizikai és erkölcsi határokon viszi át az embert a szeretetéhség.
Mindig van valami hátborzongató abban, amikor egy valódi, megtörtént eseményt dolgoznak át filmre, különösen, ha az egy gyilkossági ügy és/vagy a történet egyes szereplői máig is élnek (ha meg nem haltak). Az ilyen filmek megnézését követően szinte önkéntelenül nyúlunk a billentyűzet után, és szinte kényszeresen irkáljuk be a szereplők nevét a Google-keresőbe még a stáblista alatt, hogy leleplezzük valódi külsejüket és összehasonlítsuk azt az őket megformáló színészekével, számba vegyük a hitelt érdemlő és fiktív elemeket, elolvassuk a korabeli híradásokat és összeesküvés-elméleteket, és kinyomozzuk a főhősök utóéletét stb. – ki-ki vérmérséklete szerint.
Izgalmas korszak, ígéretes nyersanyag és illusztris szereplőgárda a klisék rengetegében, avagy amikor minden adva van egy remekműhöz, de a remekmű mégsem adja magát.
Mi bújhatott meg a huszonéves lányok fejében, akiket Charles Manson brutális gyilkosságokra vett rá? Az Amerikai pszicho rendezőjének új filmje, a Charlie Says összetett válaszokat ad a kellemetlen kérdésekre.
Cannes-ba csak versenyen kívül engedték be, de így is hatalmas vihart kavart a 7 évre kitiltott rendező visszatérése. Trier pokoli víziója a gonoszról pimasz, provokatív és a nézhetetlenségig kegyetlen, ugyanakkor vitathatatlanul nem mindennapi művészi teljesítmény.
A Berlinben bemutatott Genezisben a traumát átélt hősök megtalálják az újrakezdés lehetőségeit.
Ha létezik easternes elemeket is felvillantó noir/expresszionista kamaradráma, akkor A hentes, a kurva és a félszemű erre a példa. Szász János leporolta a két világháború közötti időszak egyik leghírhedtebb magyarországi bűnügyét, és egy izgalmas, bár inkább stiláris-formanyelvi szempontból érdekes alkotást készített belőle.
Mike van Diem 1997-es rendezése számos díjat bezsebelt a rákövetkező években, és lényegében a jóslatok ellenére kapta az idegen nyelvű filmnek járó Oscart is 1998 elején, amikor a nem-angolszász kategóriában minden kritikus Caroline Link A csenden túl (Jenseits der Stille) című munkájának előlegezte meg az aranyszobrot. Az Amerikai Filmakadémia ízlésének és esztétikai elvárásainak tudatában így utólag egyértelmű a Karakter győzelme, ugyanis ennél hollywoodiasabban művészkedő európai filmet ritkán látni.
