A dán thriller rámutat, hogy a gonosz forrása nem a semmiből érkező késztetés, hanem feltérképezhető ok-okozati rendszer. A Palackposta pedig bár fojtogatóan erős és nyomasztó film, mégsem tudja meghaladni a korábbi Adler-Olsen-feldolgozások bosszantó gyerekbetegségeit.
Sok mindent elmondhatunk a norvégokról, de azt biztos nem, hogy a filmművészetükről lennének híresek. Azt gondolnánk pedig, hogy az utóbbi két évtized skandinávmániája az ő munkásságukra is hatott, mégis alig van párévente egy erős film, az is többnyire szerény, óvatos munka.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál 64. kiadásának pozitívuma: a versenyprogram színvonala magasabb volt, mint az elmúlt években. A negatívum: ismét bebizonyosodott, hogy a hivatalos válogatás filmjei és a zsűri díjazottjainak kiléte esztétikumon túl, a filmipar nagyjainak anyagi érdekei alapján dől el.
Hans Petter Moland új filmjében mindig azok a pillanatok a legviccesebbek, amelyekben megcsillan a komolykodó moralizálás lehetősége. Márpedig az sokszor megcsillan, börtönviselt főhősünket ugyanis kísérti a múlt, ő pedig nem nagyon tud ellenállni a kísértésnek.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
