Colosseumi tiszteletjegy – Ridley Scott: Gladiátor, 2000

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.

Az Erő velük van – Zack Snyder: 300

A 300 című film kapcsán a kritika és a rajongók egyaránt a szintén Frank Miller-képregényből készült Sin City vizuális stílusbravúrjával teremtenek kapcsolatot. Kétségtelen, hogy a halált megvető spártaiak hősiességét feldolgozó alkotás azt a mozgóképes fordulatot látszik erősíteni – sőt megkockáztatjuk: továbbfejleszteni –, amelynek a Rodriguez nevével fémjelzett 2005-ös opusz volt az első jelentős megnyilatkozása: a CGI-látványvilág végletes stilizáltsága valóban új dimenziókat tár fel a comics-irodalom szélesvászonra adaptálásának folyamatában.

Az apa mítosza – Asif Kapadia: The Warrior / A harcos

A nemzetközi filmáramlásban is érzékelhető az a trend, melyet a zenei életben a világzenék rendkívüli népszerűsége jelez. Fedezzük fel távoli kultúrák gondolkodásmódját, találjuk meg bennük azt a spiritualitást, amit a nyugati kultúrából egyre inkább kiveszni látunk, s alakítsuk át mindezt a nyugatiak által is fogyaszthatóvá. Az egyszerűségben, a letisztultságban megmutatkozó spiritualitás és transzcendencia képviseli a fő vonzerőt, a keleti vallásokat és művészetet oly misztikusan átható meditatív jelleg. Vagy legalábbis ilyennek látjuk, ilyennek szeretnénk látni mi, nyugatiak, a keleti kultúrát.