Az idén kicsit csaltunk a kedvetekért: a 2019-es TIFF indító napjára pár olyan filmet szedtünk össze, amit máshol, korábban láttunk. De legalább már a nulladik perctől kezdve nyugodt lélekkel merünk ajánlani filmet (vagy éppenséggel elijeszteni filmről).
Martin Campbell végre tökös akciófilmet rendezett, Jackie Chan pedig végre szomorúan verekedett.
Minden bizonnyal nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ismert színész átnyergeljen a rendezői lóra, hiszen teljesen más elvárásokkal szembesül, mint egy „átlag” elsőfilmes. Minden kritikus árgusabb szemekkel fogja nézni a filmjét, várva, hogy mikor jön az megingás, amibe bele lehet kötni, és onnantól az egész film sikertelenségét onnan vezetik majd le. A pozitív példánál is ugyanaz a helyzet, hiszen Ben Affleck (Tolvajok városa, Az Argo-akció), vagy annak idején Mel Gibson (A rettenthetelen) sikeres rendezői bemutatkozását is saját hírnevük árnyékában kellett megélniük, ezen pedig kifejezetten ront, ha a színész magát promoválja a főszerepbe.
Hat éve jelentkezett utoljára nagyjátékfilmmel Wong Kar-wai (A távolság íze ráadásul angol nyelven készült, hollywoodi szereposztással), és tizenkilenc esztendeje készítette életműve egyetlen harcművészetinek nevezhető opuszát, Az idő homokját. A hosszabb „pihenő” után úgy tűnt, visszatér ehhez a műfajhoz – akik azonban ezt várták, csalódhattak: A nagymester nem harcművészeti film, még ha elsőre annak is látszik.
Érdekes kamikaze-akcióba kezdett 2011-ben a Marvel Entertainment, amikor úgy döntött, hogy az egyik legsikeresebb franchise-ukat, az X-Men-szériát egy időre jégre teszik, és egy kvázi-reboottal sávot váltanak. Az X-Men: Az elsők ráadásul elég sikeres lett ahhoz, hogy jövőre már a folytatás érkezzen belőle. Valamit azonban kezdeni kell a parlagon hagyott sorozattal is, amit Mangold filmjével immáron keretbe foglal egy-egy Farkas (Rozsomák!) köré épülő mozi. A baj csak az, hogy az első nem valami jó, ez a mostani pedig zavaróan hibrid alkotás.
Egy rejtélyes ország, ahonnan csak államilag ellenőrzött beszámolókon keresztül juthatnak el hozzánk információk. Ha valaki mégis kiszabadul a Koreai NDK vonzásából, a kép máris sokat változik: a mindennaposnak mondható éhezés és elnyomás mellett legújabban a kegyetlen munkatáborok is megjelentek a hírekben. Észak-Korea filmművészetében természetesen nyoma sincs ezeknek a nyilvánvaló kitalációknak, az elmúlt közel 70 évben azért sok minden változott az ország filmgyártásában. Egy biztos: Kim Ir Szen és utódjai nem felejtették el Lenin mondását, mely szerint „a film minden művészetek közül a legfontosabb”.
A keleti harcművészetek különös legendáinak és abszurd látványvilágának filmes kombinációja megfelelően kusza és gyermeteg ahhoz, hogy már a kamaszkorból kilépő ifjak között is alig akadjon elvetemült rajongója. A Wu-Tang Klan atyja, a rapper RZA (polgári nevén Robert Fitzgerald Diggs) egy olyan ritkaságszámba menő felnőtt, aki nem csak örömmel nézi, de gyűjti, sőt, betéve ismeri a klasszikus martial-arts zsáner összes darabját – ha hinni lehet a mítosznak.
A walesi születésű, de évek óta Indonéziában székelő Gareth Huw Evans második nagyjátékfilmje – szögezzük le még most az elején – teljes joggal lett felkapva. A The Raid: Redemption ugyanis csúcsra járatja az Evans által a Merantauban (2009) bemutatott harcművészet-imádságot, s annak ellenére, hogy – természetesen – nem beszélhetünk gáncstalan darabról, a The Raid nem csak a 2011/2012-es filmes évjárat, hanem az utóbbi jó pár esztendő legkíméletlenebb mélyütése a harcművészeti- és akciófilmes zsánereken belül.
A titkosügynök meló közben megneszeli, hogy nemcsak ő ügyködik titokban mások ellen, hanem ellene is folyamatban van egy titkos ügy. És elkezdi felgöngyölíteni. Az ismerős sztorit Soderbergh most női főszereplővel meséli el.
Végezetül pedig még pár film, amit holnap, az utolsó napon megnézhettek a TIFF-en: a maradék versenyfilm, egy velencei Arany Oroszlán-díjas és kettő a horror- és thrillereket futtató Árnyak szekcióból.
