És boldogan éltek, míg… – Nicholas Stoller: The Five-Year Engagement / Ötéves jegyesség

Szilveszter éjszakáján az ünneplő városban egy izgatott férfiember próbálja eljátszani a „hirtelen közbejött” tervváltoztatás spontaneitását, hogy mit sem sejtő kedvesét még jobban meglepje a pontosan kigondolt és káprázatosra fabrikált leánykéréssel. Megható mondatok a kivilágított erkélyen; igen! – rebegi az ifjú ara. Csillogó szempárok, felemelő zene, révbe ért életek. Vége. Így, vagy a téma hasonló variációjával mutatja be a szerelem mindent elsöprő győzelmét az átlag romkom. Csakhogy a kihívás valójában ezután kezdődik. Az Ötéves jegyesség a mézeshetek hormondömpingje utáni hétköznapok izgalmáról, az együttmaradás útvesztőiről, és a szerelem fenntartásáról szóló keserédes komédia.

Felszínre okádott sérelmek – Roman Polanski: Carnage / Az öldöklés istene

Polanski a mattsötét, önreflexív vonásokkal dúsított, erősen moralizáló Szellemírót követően könnyedebb vizekre evez, s noha az emberi természet örök kérdései körül forgó társadalmi szatírája, Az öldöklés istene nem tükrözi olyan markánsan alkotói kézjegyét, mint korábbi, szintén zárt térre komponált thriller-remekei, a lengyel mester intenzív filmverziót gyúr a patinás színpadi alapanyagból.

Eliza, Alice, Dorothy, Marilyn: la donna e mobile? – George Cukor: My Fair Lady, 1964

Az Oscar-díjak 1964-es kiadása a túlnyomórészt irodalomból származó, némiképp mesei karakterek harcát hozta a legjobb filmet illető jelölésekben: Mary Poppins, Zorbász, a görög, Becket Tamás, Dr. Strangelove és Galatea határozták meg az alaphangulatot. Kubrick szatíráját kivéve mindegyik jelölt film kapott bár egy díjat, az igazi vetélytársak (s az egyértelmű győztesek) azonban a hölgyek voltak: szerepként és az őket alakító színésznők formájában egyaránt. Mary Poppins az angol gyerekirodalom kedvelt karaktere, a fantáziadús és varázserőkkel bíró dadus, míg Galatea Ovidius, majd Bernard Shaw hősnője, a szépséges szobor (nimfa), akit Pygmalion szerelme és imája életre kelt.

A házasság keresztútján – Derek Cianfrance: Blue Valentine

Derek Cianfrance saját élményekből született párkapcsolati drámája realista köntösben tálalja egy munkásosztálybeli szerelem fellángolását és kihűlését. A Blue Valentine fő erénye mégsem a témaválasztásból származik, hanem a markáns stílusban, az ötletes időkezelésben és az erőteljes színészi játékban keresendő – a nemek közötti hadviselés örök diskurzusához ugyanis vajmi keveset tesz hozzá a lassú ütemű, már-már rögeszmésen depresszív történetmenet.

Kit szeret Ő? – James Gray: Two Lovers / Két szerető

Ahányszor nekifogok egy romantikusan drámai vagy drámaian romantikus kaliberű filmnek (ritkán), annyiszor éled fel bennem a jóhiszeműség oly rég elhalványult lángja: „ez most talán valami más lesz”. De soha nem lesz más, újra meg újra átvernek. Csak a PR-juk változik.

Ezt nem kellett volna – John Hamburg: I Love You, Man / Spancserek

Nagyon régen láttam már ennyire zavarba ejtő filmet. Témafelvetése helytől és időtől független, ezért első látásra akár izgalmas drámának is tekinthetnénk. Ezt azonban úgy akarják eladni nekünk, hogy könnyű kis romantikus vígjáték formájába csomagolják. E két műfaj ellentétéből pedig valami nagyon szokatlan születik meg.

Kuss, Schwimmer, kuss – David Schwimmer: Run Fatboy Run / Fuss, dagi, fuss!

„A könnyű műfaj a legnehezebb” – mondta anno az S.O.S. szerelem sajtótájékoztatóján Szurmai János forgatókönyvíróvá avanzsált sportújságíró. Mégis nagyon sokan próbálkoznak vele – lévén a filmbarátok legkedveltebb műfaja, és ennek következtében a legjobb bevételi források egyike. (A pornóipar mellett, természetesen, de a célközönség nagyjából megegyezik.)