A horrorsztár magányossága – Christopher Lee-portré
Úgy tűnhet, Christopher Lee a beskatulyázás áldozatává vált (hasonlóan Lugosi Bélához), de valójában e horrorikon alakításai személyesebbek voltak, mint gondolnánk.
Úgy tűnhet, Christopher Lee a beskatulyázás áldozatává vált (hasonlóan Lugosi Bélához), de valójában e horrorikon alakításai személyesebbek voltak, mint gondolnánk.
Közhely, hogy a koncertfilmekkel is az a legnagyobb probléma, mint a színházi felvételekkel – vagyis, hogy az esetek 99%-ában képtelenek visszaadni azt a valódi élményt, amit az ember ott helyben szerez. Valószínűleg ezért van, hogy azok a koncertfilmek, amiket a legjobbként aposztrofálunk, nem kifejezetten csak a zenéről szólnak. Ki mondaná például, hogy a The Last Waltz, a Pink Floyd: Live at Pompeii vagy akár a Heima egyszerűen csak filmre vett dalok lennének.
Polgárpukkasztó, abszurd szatírája, a Harcosok klubja után David Fincher három évig nem forgatott. A gyors és sok helyszínes doppelgänger-thriller után most egy, a saját stílusához képest is hagyományosabb, egy légtérre koncentráló domestic-thrillerbe fogott Jodie Foster főszereplésével. Ez lett a Pánikszoba.
A 90-es évek megannyi posztmodern műfajújításából a thriller sem maradhatott ki. Ébredése egy olyan autodidakta filmes nevéhez is köthető, aki átgondoltan, biztos kézzel és robbanó sikerrel tudta a neonoir hangulatát színes celluloidszalagra adaptálni. Ő David Fincher.