A túlélő, máig aktív Queen-tagok (főleg Brian May) által kezdeményezett film eléggé mátyáskirályosra sikeredett: jó is, meg nem is, Freddie-ről is szól, meg nem is, koncertfilm is, meg életrajzi is, unalmas is, meg nem is.
Nem indult rosszul az év az Elit játszmával (Molly's Game), de melléje valami gagyi film helyett inkább tévésorozatot ajánlunk. Nem is akármilyent.
Akik spórolni szeretnének a mozijegyen (és a hollywoodi kasszákat elnézve egyre többen vannak), azok igazán kezet csókolhatnának az amerikai filmek előzeteseit készítő vágóknak. Ezek a trailerhuszárok hodorozás nélkül spoilerezik le a filmeket, úgy, hogy még felháborodni sincs időnk. Ilyen „elspoilerezett” film a Barry Seal is.
„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból, nem maradt semmi” – mondja a chipsreklámban a bácsi. „Dehogynem” – mondjuk mi. Elég megnézni pár nosztalgikus filmet, a múlt ott él bennük, és élni is fog. Így vagy úgy.
Richard Linklater sosem formálta rendezői megoldásait önismétlő védjegyekké. Ehelyett olyan kvázi-sorozatokat alkot, amelyek ezer szállal kötődnek előzményeikhez, miközben markánsan önállóak. Ezzel együtt vált a Sráckor (Boyhood) kiugró sikerét követően kapós márkanévvé a Paramount számára, s készíthette el a kultikus státuszú Tökéletlen idők (Dazed and Confused) spirituális folytatását. Az Everybody Wants Some!! a korlátlan szabadságérzet kiváltságos, felemelő pillanataihoz idézett, eklektikus dicshimnusz.
„Egy nagy házban elveszítjük egymást” – hangzik Erik, a középkorú egyetemi tanár szájából a jóslatszerű kijelentés, ami egyértelmű irányba fordítja a cselekményt. Thomas Vinterberg új filmje azonban mégsem elsősorban az eltávolodásról szól, hanem azt feszegeti, hogy hol húzódnak és milyen erősek az intimitás határai.
A Bakelit első évada olyan, mintha A Wall Street farkasa zeneiparra kalibrált fogatlan verziója lenne az azt nagyszerűvé tevő kritikus hangvétel nélkül.
A patent-dramaturgia és a nézők kezét markoló lineáris narratíva iránt lelkesedők menthetetlenül el fognak veszni a Beépített hiba következetesen szétzilált cselekményvezetésének fekete lyukaiban.
Már az Engedj be! és A tetovált lány hangos kritikai és közönségsikere is egyértelműen jelezte, hogy a svéd filmgyártás házatáján fontos folyamatok zajlanak, mostanra viszont minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a globális filmpiacon lassan a svéd film válik azzá, amit az utóbbi évtizedben a dán film jelentett: mindkét nemzet filmgyártása sikerrel vegyíti a lokális művészeti hagyományt univerzális műfaji sémákkal, így az exportképes végtermék egyszerre viseli magán az egzotikumnak is tekinthető helyi sajátosságokat, és „olvasható” egy vegyesebb összetételű globális moziközönség számára.
A Lovelace olyan, mint egy rossz tévéfilm. Akit érdekel a Linda Lovelace-sztori, annak inkább a Mély torok mélyén című dokumentumfilmet ajánlanám, akit meg a pornó-téma, annak a Boogie Nightsot. A Lovelace-t viszont semmiképp!
