Egy film a szeretet erejéről vidáman heilhitlerező gyerekekkel, idióta Hitlerrel és német Beatles-feldolgozással – megannyi ponton születhetett volna ebből katasztrófa, Taika Waititi viszont ismét bebizonyította, hogy akkor tud kibontakozni igazán, ha nem a Marvelnek kell dolgoznia.
Hogyan viszonyul a nácizmus a művészeti izmusokhoz?
Három egyetemista srác úgy dönt, hogy olyat csinálnak, amit nagyon kevesen: lelkes odafigyeléssel hallgatják meg nagymamáik történeteit. A Granny Project az a film, ami után azonnal fel akarjuk majd hívni a nagyszüleinket.
A magyar felmenőkkel is büszkélkedő Timur Vermes 2012-es regényében (magyarul: Nézd ki van itt) Adolf Hitler visszatér a mai Németországba. A regény hatalmas sikert aratott, és Magyarországon is jól fogadta a kritika. Pedig nálunk Moldova György már 1973-ban eljátszott a Führer visszatérésének gondolatával (Titkos záradék), és ha sorait elolvassuk, zavarba ejtő dramaturgiai hasonlóságokat fedezhetünk fel a filmmel; az egzotikus betyártúra, a szatirikus filmforgatás mintha mind-mind visszaköszönnének David Wnendt „adaptációjának” képkockáiról. S a hazai nézők talán pont emiatt egy kicsit másképpen is nézhetik ezt az alkotást.
Gyatra és közepes versenyfilmek, zoofil jelenetekkel teli felnövéstörténet, zseniális horvát brigantyk – legalább kettő kihagyhatatlan!
Úgy tűnik, az amerikaiak eltökéltek amellett, hogy annyi pénzt öljenek bele a második világháborús filmekbe, mint amennyi pénzt a németek beleöltek magába a világháborúba annak idején. Számukra a világháború nem egy történelmi esemény(folyam), hanem egy újra és újra megélendő remek sztori.
Neves rendezők időnként a második világháború borzalmait felelevenítő munkába fognak. Van, aki militarista háborút forgat, az egyenruhák tengerébe vér, acél, meglőtt végtagok keverednek. Mások a személyes drámát ragadják meg; a deportálás, a tömeggyilkosság vásznán az árulás, a bujdosás, a betegség körvonalaiba test- és lélekszaggató nyomorúságot satíroznak. Verhoeven thrillert fest, de az ingujjával elmaszatolja.
Mel Brooks A producerek című darabja (amelyből 1968-ben Oscar-díjas film is készült) úgy tűnik, reneszánszát éli. A Broadwayen nagy sikere volt, de eljutott a budapesti Madách Színházba is. Nem késlekedhetett tehát filmre való átültetése sem. Mel Brooks a rendezést ezúttal Susan Stromanra bízta, aki a színpadi változat koreográfusa is egyben.
Történelmi filmbe fogni óriási felelősség: a feladatot nem lehet megúszni vagy pusztán fikcióval, képi ötletekkel helyettesíteni. Ráadásul alig akad olyan kor, amiről ne születtek volna filmek, így nehéz újat, érdekeset mondani. Halmozottan igaz ez akkor, ha olyan vészterhes, de filmen annyiszor megjelenített korszakról van szó, mint a náci birodalom uralkodása. Az idő 1942, Németország: már látszik a győzelem lehetetlensége, de a politikai vezetés erről tudomást sem véve fanatizálja tovább a fiatalokat, akik közül sokakat bevetnek majd a végső, gyilkos, eleve vesztésre ítélt harcokban is.
