Amikor A 7. törpét néztem, azon gondolkoztam, hogy vajon azért nem nevetek-e, mert esetleg rossz passzban lennék. Aztán az lett igazán gyanús, hogy a mellettem ülő, rajzfilmfaló hatéves is csak mindössze egyszer kacag fel a film közel másfél órája alatt.
Az, hogy újabb egészestés kortárs némafilm készült, már nem tud meglepni az utóbbi évtized gazdag némafilm-termése után. Az, hogy a Hófehérkét mozikban is vetítik, pedig jelzi, hogy a némafilmes stílus utat tört magának, még ha nem is a mainstreambe, inkább a midcultba érkezett meg.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy megunhatatlan mese, amelyet a gonosz hollywoodi producerek elraboltak, hogy kényük-kedvük szerint átdolgozva, üzenetét meghazudtolva minduntalan magamutogatásra kényszerítsék a Hatalmas Anyagi Nyereség kizárólagos örömére. Híre kerekedett azonban ennek a gaztettnek, és nyomába eredtek a megmentő lovagok, hogy ki színészi tehetségével, ki humoros beszédével, ki fantáziadús látványosságokkal enyhítse a szegény mese megaláztatását, míg a moziműsorról lekerülve, újra évtizedes álomba merülhet, a méltóságteljes „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezésről álmodva.
A Disney-stúdió számára a 30-as években ritka szerencsés közelségébe került egymással művészi minőség és szélesebb közönségízlés. A rövidfilmek gazdasági szerepe azonban megrendülni látszott, és Walt Disney felismerte, ideje áttérni az egészestés rajz-játékfilmekre. Az elsőként elkészült Hófehérke és a hét törpe (1937) hatalmas profitot hozott a vállalatnak, nem beszélve arról, hogy mind a kritika, mind a közönség szuperlatívuszokban nyilatkozott róla.
