A Feud igazi ínyencfalat Hollywood rajongói számára: két fantasztikus színésznő alakít benne két hajdan volt, szintén fantasztikus színésznőt, akiknek a legendásan rossz kapcsolata remek jellemrajzok és színészi alakítások által vált most ki empátiát, némi nevetést és nyer egyúttal magyarázatot is.
Hangulatos látvány-mozi, amelynek minden pillanatából sugárzik a gondos odafigyelés, hogy a képen látható legutolsó mandzsettagomb is korhű legyen. Mindez akkor lett volna érdekes, ha a film a múltidézésen túl korszerű gondolatokat is kínál, a Café Society azonban belefullad a Hollywood aranykora és Woody Allen dicsőséges alkotói fázisa iránti nosztalgiázásba.
A fivérek új filmje egyszerre szeretetteljes szerenád, vitriolos vádirat és nosztalgikus nekrológ Hollywood (első) aranykorához – pontosabban közvetlenül az aranykor utánhoz, az alkonyhoz, amikor már felbukkant a láthatáron a tévé, meghozták az első trösztellenes határozatokat a nagyok ellen, de a mogulok még magabiztosan pöffeszkedtek székeikben.
„Fordul a szél, köd száll alá, itt valami készül, nem késik soká. Nem tudom, mit hoz a szél – rosszat, jót? De valami azt súgja, ilyen már volt...” – az eredeti Mary Poppinsból származó négysoros Banks úr megmentése első percében hangzik el csendes-lemondóan, miközben bekúszik a századeleji kelet-ausztrál táj, és egy nyikorgó szélkakas tövében álmodozó kislány a ’60-as évek londoni lakásában lehunyt szemmel emlékező Emma Thompsonná lényegül. Ekkor csöngetnek.
A 20th Century Fox története az általa gyártott blockbusterek fordulatos szüzséjével vetekszik: a véletlen balesetek, korai halálesetek éppen olyan döntő mértékben befolyásolták sorsának alakulását, mint a filmipart globálisan átformáló technikai invenciók vagy az egész világot sújtó politikai és pénzügyi válságok. A többször is csődközeli mezsgyén egyensúlyozó vállalat – bukások ide vagy oda – immáron 30 éve fürdik a véget nem érő happy endben.
A mai Hollywood egyik legnagyobb és legrégebbi filmstúdióját 1919-ben a Cohn testvérek, Jack és Harry alapították Joe Brandt-tel karöltve Cohn-Brandt-Cohn Film Sales Company néven. A társaság kezdetben csak forgalmazással foglalkozott, később viszont már két helyszínen működött: a terjesztést és a cég anyagi vezetését Brandt és Jack Cohn tartották kézben New Yorkban, míg Hollywoodban Harry felügyelte magát a gyártást.
A húszas évek stabilitásával járó első United Artists-virágkor nem tartott sokáig, hiszen a 30-as évekbe átlépve újabb felhők gyülekeztek a láthatáron. Egyfelől beütött a gazdasági világválság, mely a teljes filmipart visszavetette; ami azonban ennél is nagyobb érvágásnak bizonyult a vállalat számára, az a hangosfilm térhódítása volt.
Az életmódban bekövetkezett változások, a megváltozott szerepek és erkölcsi normák, a korrupció térhódítása és a háború elől Amerikába menekülő európai filmesek, valamint a freudi tanok (megosztott én) amerikai importja révén a negyvenes években új stílusirányzat született: a film noir, azaz a „fekete film”.
