Játsszunk orvosost! – A videójáték-film problémáiról 1.

Mi a baj a videojáték-adaptációkkal? Mert valami gond van velük, ez tagadhatatlan. Nem született egyelőre olyan nagy számú játék-film, mint amennyi mondjuk a hasonlóan intermediális adaptációnak számító képregény-filmből, de ezen alkotások színvonala és sikere (legyen az kritikai vagy anyagi) arányaiban is messze alulmúlja Batmanékét. Valamiféle betegségben szenved a műfaj, amelyre egyelőre még nem találták meg a filmesek a gyógyszert. Következzen egy félig-meddig kronologikus diagnosztizálás!

A horror nagy évtizede(i) – A horror története 3/4.

A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.

Alice Rémmeseországban – Park Chan-wook: Stoker

Park Chan-wook megérkezett Hollywoodba. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert voltak olyan ázsiai kollégái, akik az álomgyárba tartván útközben valahol elvesztették önmagukat (hogy nem kizárólag saját hibájukból, az más kérdés). A koreai film „öregfiújának” tengerentúli debütje azonban – hiányosságai ellenére – magán viseli mindazokat a stílusjegyeket, amelyek miatt korábban is szerették, akik szerették.

Ijesztő gyermekekről, rituálékról és a japán filmről – Beszélgetés Hideo Nakata japán filmrendezővel

Hideo Nakata A kör című horrorfilmjével vált népszerűvé Európában és Amerikában, majd japán és amerikai produkciókkal folytatta a sort, következett A kör 2 és a Sötét víz. Több éves szünet után idén a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon tűnt fel újból, ahol The Complex című horrorfilmjének világpremierjét tartották. 

Hirosima gyermeke – Sindó Kaneto-portré 2.

Sindó Kaneto A kopár szigettel ért a csúcsra, de a továbbiakban sem adta alább, jobb filmjeinek többségét csak ezután készítette. Bár az Onibabával kezdve egyre kommerszebb munkák kerültek ki a keze alól, számos filmje értelmezhető A kopár sziget továbbgondolási kísérleteként is, amit felülmúlnia ugyan nem sikerült, de szerzőisége, ars poeticája tovább fejlődött.

A barbár messiás – Ken Russell-portré 2.

Russell aranykora viszonylag gyorsan, mintegy hat év alatt lezárult, évi egy sikerfilmet eredményezve. Az egyaránt 1975-ben bemutatott Tommy rockoperája és a Lisztománia tébolyult biopicje bármelyik korábbi filmjével felveszik a versenyt, ám a nagyközönség innentől ráunt Russell fokozási és botrányokozási kényszerére, miközben a brit filmipar is válságba került. Hanyatlása látványos volt, de egyre elborultabb, szélsőségesebb munkái talán még kanonizált remekműveinél is izgalmasabbak.