Szent és profán – Abel Ferrara-portré 1.

Ha van self-made man a kortárs amerikai független filmben, az mindenképpen a tavaly hatvanéves Abel Ferrara. New York pereméről jön, pályáját alantasnak elkönyvelt grindhouse-műfajokkal (pornó, horror, exploitation) kezdi, napjainkra viszont filozofáló-moralizáló kultrendezőként tekintenek rá, kritikusok és cinefilek méltatják. Néhány hollywoodi produkciót is találni filmográfiájában, de így sem kapja meg a megérdemelt figyelmet.

Cloverfield hazatelefonál – J.J. Abrams: Super 8

A Piranha 3D és a Sikoly 4 után újabb remek, önironikus retró popcorn-horrort hoz az amerikai főáramlat. A J.J. Abrams írta-rendezte Super 8 Steven Spielberg ufós-dinós klasszikusait idézi meg, aki ráadásul producerként is jegyzi a filmet.

Piroska és a műfaj – Catherine Hardwicke: Red Riding Hood / A lány és a farkas

Amikor az ember a Piroska és a farkas című gyerekkori rémmese adaptációjának plakátjára lesz figyelmes (akkor is, ha a magyar forgalmazási keresztségben – jogosan – mellőzték Piroskát és egyszerűen csak „a lányról” van szó), akkor elvileg kétféle reakciója lehet: vagy megnézi, mert röhögni akar egyet és kíváncsi, hogy miképp lehet ezt a mesét százpercesre nyújtani; vagy pedig megnézi, mert az alkotógárda, a trailer és a csomagolás biztosíték lehet egyfajta jellegzetes képi világra és narratívára, amely egyes célcsoportoknál nagyon is működik (Alkonyat és társaik).

A birodalom bukása – A Universal stúdió története II.

Noha a Drakula és a Frankenstein nyomán készült horrorszériája ideiglenesen távol tartotta a csődtől a Universalt, az alapító Carl Laemmle 1936-ban elvesztette stúdiója irányítását. A sűrűn cserélődő tulajdonosok és igazgatók a továbbiakban maradtak a kaptafánál, és eleinte biztonságosabb presztízsfilmeket, majd azok sikertelensége után tucatgyártott B-filmeket készítettek. E kockázatkerülő üzletpolitika ráadásul egybeesett a klasszikus hollywoodi film kifáradásával és válságával.

Drakula háza – A Universal stúdió története I.

A Universal a második legrégibb aktív hollywoodi filmstúdióként egyidős az amerikai filmiparral, 99 éves történetén keresztül a mozgókép evolúciója is végigkövethető. Pedig az alapító, Carl Laemmle kicsiben kezdte: a Universal a „Kicsik” egyike volt, és mivel nem tudott versenyezni az „Nagyok” szuperprodukcióival, egy ellentmondásos rétegműfajhoz, a horrorhoz nyúlt, leginkább emblematikus filmjei így a Drakula és a Frankenstein nyomán indult horrorciklus opuszai.

Realizmus, hazugság, videó – Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek I.

A Blair Witch Project hisztérikus sikere a kritikusok körében fanyalgók, a pénztáraknál pedig dollármilliók sorát termelte ki. Mára áldokumentarista mitológiáját éppúgy kívülről fújjuk, mint a kreatív, vagy copy-paste-mechanizmust alkalmazó epigonok hibáit is. A jobb esetben intenzív horrorélményen felül azonban e filmek társadalomkritikáról, a valóság „posztmodern” paradoxonjáról, ill. a kamera hétköznapi szerepéről is mesélnek.

Az olasz Poe – Dario Argento-portré 2.

1977-re Dario Argento a giallo mellett a horror zsánerében is letett egy megkerülhetetlen alapművet, és négy évtizedes munkássága alapján elmondható, hogy a Mélyvörös és a Sóhajok volt a csúcs, ami után filmjeinek színvonala csökkenni kezdett. A nyolcvanas években még kikerült néhány mestermű a keze alól, az utóbbi két évtizedben viszont kevés vállalható filmet készített.

Az olasz Poe – Dario Argento-portré 1.

Az idén 70 éves Dario Argentót gyakran nevezik az „olasz Hitchcocknak”, pedig filmjeik között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. A suspense mesterének legendás precizitással optimalizált közönségfilmjeivel szemben Argento önnön pszichéjének legmélyére indul kínzó és kalandos felfedezőútra, rémálomszerű egotripjei így inkább gyermekkori kedvencéhez, E. A. Poe-hoz teszik hasonlatossá.