A Kinsey, a Mr. Holmes és az Érzelmek tengerében (Gods and Monsters) című, egész korrekt mozikat is jegyző Bill Condon legújabb rendezése afféle régimódi svindler-mozi, ami leginkább a két idősödő színészóriás miatt érdekes.
Van abban valami különleges erő, amikor egy drámaian megvilágított Michael Douglas mondja a szemedbe, hogy a színész dolga Istent játszani: szeretni, amit alkotott, aztán tudni „megölni”, elengedni. Talán ez a címben emlegetett Kominsky-módszer lényege.
Paolo Sorrentino ismét egy olyan alkotással jelentkezik, melyet Fellini hagyatékának atmoszférája leng körül. Az Ifjúság azonban nem az Édes életet, hanem a 8½-t helyezi az intertextualitás célkeresztjébe.
Jó érzékkel választott forrást Sós Ágnes rendező, amikor az idős korosztály erotikus történeteiből merített, hiszen nemcsak a társadalomtudósokat, hanem a széles közönséget is sikerült kíváncsivá tennie. A filmben szereplő 80 fölöttiek nem rejtik véka alá, amit a testi és a lelki szerelemről tapasztaltak. Az emberi tapasztalatok eme intim dimenzióját azonban nem mindegy, hogy milyen képekkel, módszerekkel teszik láthatóvá.
Stallone sokadszor, De Niro másodszor ölti magára a bokszkesztyűt, a néző pedig arra vár, hogy humorral idézzék meg legendás szerepeiket. Ám csak néhány halvány viccecskére futja, a film teljesen másról szól.
A filmtörténet sajátos dinamikájába az irányzatok felbukkanásán, fénykorán és lecsengésén túl beletartozik az a fajta kalapemelés, melyet a Last Vegas kissé ironikusan és elég átlátszóan tesz. Hollywood megérett arra, hogy a médium számára válságos időkben tisztelegjen a néhai nagyoknak, Jon Turteltaub legújabb filmjében ezt elég elegánsan teszi ahhoz, hogy ne a múlt század sztárjaival való leszámolásnak tűnjön, és azok kezére játsszon, akik a „régieket” sírják vissza.
