A könyv igazándiból hiánypótló munka, főleg ha azt vesszük, hogy milyen csekély számú tudományos értekezés jelent meg magyar nyelven a témában.
A közösségi médián folytatott kommunikációra az idősebb korosztály nagy része negatívumként, a személyes kapcsolatok halálaként tekint. De mi van akkor, ha egy ötvenes nő számára pont ez az egyetlen út a boldogsághoz?
Témaválasztásától függetlenül számomra mindig egyetlen dolog tűnt fontosnak Herzog dokumentumfilmjeiben. Jó, tudom, rengeteg mindent kinyomozott, felkutatta Kitezh városát, bevonult a halálra ítéltek közé, de munkássága szempontjából mindez csak ürügy arra, hogy az emberi lélekhez akár egy miliméterrel is közelebb férkőzhessen. Ars poeticáját saját fogalmaival írja körül a legjobban, rengeteg interjúban hangsúlyozza, hogy az „eksztatikus igazságot” keresi, s ennek szócsöveként mindig a rögzített valóság realizmusa felett marad, míg egy gép lencséjén keresztül tekint a lélek mélyére.
A Who Am I című német tinithriller címe kiválóan érzékelteti a film egyik legfontosabb problémáját. A kortárs Hollywood mérföldköveinek végighackelése közben ugyanis épp csak azt nem képes eldönteni, hogy pontosan mi is akar lenni.
Ősszel egy hétre rendszerint dokumentumfilmbe öltözik az egykori szász város központja: az egyik legrégebbi erdélyi filmfesztivál, az ASTRA mozgatja meg a nézőket, az idén öt helyszínen lehetett dokfilmet fogyasztatni október második hetében.
A legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, hogy idő előtt felkerült a netre, és ennek rendje és módja szerint hatalmasat hasalt is a mozikasszáknál, kizárva a további folytatások lehetőségét. Ennek így, ebben a formában ugyanis nincs már többé értelme, itt kell ezt abbahagyni.
Wally Pfister zseniális operatőr, viszont rendezői bemutatkozásánál adott volt a kérdés, hogy mennyire készíti fel az embert a filmrendezésre az, hogy sok éve a szakmában dolgozik. Ha a Transzcendensből indulunk ki, akkor semennyire.
Larry King, a késő esti talkshow-k nagyapja nemrég azt nyilatkozta, azért indítja új műsorát a neten, mert az internet a „következő nagy dolog”. Ezt a poént duzzasztotta kétórás product placement-szimfóniává Vince Vaugh és Shawn Levy rendező.
Az utóbbi években több folyóirat szüntette meg nyomtatott formáját és költözött át az internetre, a daazósok viszont fordított utat jártak be: előbb a neten gyűjtötték és válogatták a pár perces kisjáték-, animációs és kísérleti filmeket, időszakos kiadványuk, az elegáns, friss és fiatalos, igényesen szerkesztett World of Shorts pedig papíron is folytatja a kis csapat rövidfilmeket népszerűsítő munkáját. A történet 2005–2006 fordulóján kezdődött, amikor két ELTE-s filmszakos diák, Deák Dániel és Áprily Zoltán kitalálta, hogy létre kellene hozni egy rövidfilm-megosztó portált.
Kinagyított képpontokkal kezdődik a Catfish című dokumentumfilm. A monitor pixeleiből egy lány szeme rajzolódik a néző elé: egy Facebook-profilé. A számítógépen keresztül megismert világ tükörországa, ahol számunkra kedvező illúziókba ringathatjuk magunkat. A régóta vitatott Baudrillard-elméletet, miszerint minél több a digitális az életünkben, annál kevesebb a valódi személyesség, először bizonyítja valósan Ariel Schulman és Henry Jost dokumentumfilmje.
