Hét szereplő szerzőt keres – Paul Haggis: Third Person

Egy író egy eseményből elvileg millió történetet faraghat, ám ha az illető esemény rá nézvést sorsdöntő pillanat volt, megregényesítése során minduntalan kudarcot vall. A feladat súlya alatt összeroppan a mondat, vég nélkül bújócskáznak a betűk, s a szövegszerkesztő felület csak és kizárólag közhelyes fordulatokban kíván tobzódni, konokul. Tegyük fel, hogy valamikor, nem olyan régen egyetlen félpercig figyelmetlen volt, amivel családjában mély tragédiát okozott. Ezt próbálja kiírni magából, de bármivel kísérletezik, abból nem lesz irodalom. Csupán egy filléres lányregény harsány, gyenge utánzata.

Plágiumügyek – Brian Klugman - Lee Sternthal: The Words / Lopott szavak

Bradley Cooper előző életében nagy valószínűséggel valamiféle írópalánta volt, a küszködő művész szerepét ugyanis ismét rá osztották. A tavalyi, többnyire pozitív fogadtatásban részesülő Limitless után Cooper alkotói válságban stagnáló, fiatal amerikai szerzőként jelenik meg Brian Klugman és Lee Sternthal debütfilmjében, A lopott szavakban. A bonyolultnak tűnő, de inkább csak zavaros, többszörösen is keretes történet nem menekül a hollywoodi cukormáztól, csöpögős és kiszámítható, de könnyű délutáni filmként teljesen megállja helyét.

Késői találkozás – Massy Tadjedin: Last Night / Tegnap éjjel

Melyik rosszabb, a testi vagy a lelki hűtlenség? Az, ha megtettünk valamit, vagy az, ha életünk végéig azon bánkódunk, hogy nem tettük meg, amikor lehetőségünk lett volna? Ezeket a mindörökké aktuális (bár költői) kérdéseket járhatjuk körbe egy iráni rendezőnő szemével, akinek valószínűleg nem volt túl egyszerű pártatlannak maradnia a férfi-nő párharcban – mégis sikerült.

Pirulát Algernonnak – Neil Burger: Limitless / Csúcshatás

A „mi lenne ha...”-mesék gyerekkorunk kedvenc történetei voltak, mert a fantázia nyargalásának csak a lámpaoltás szeghette szárnyát, s az is csak ideiglenesen. Filmre átültetve viszont valamiért nem működnek annyira. Talán pont azért, mert a mesét mi képzeljük el, nem egy rendező és stábja autoriter, szinte diktatorikusan ránktukmált képeit kell fogyasztanunk.

A zseni árnyéka – Safy Nebou: L'autre Dumas / Dumas

A Dumas fogadtatása érdekes kérdést vet fel: nevesül, hogy milyen előélete van annak a filmnek, amely az ünnepek sültpulyka-szagú délutánjainak kihagyhatatlan kellékeként a tévéképernyők műsorán találja meg és teljesíti be küldetését – akár hosszú évtizedeken keresztül?

1000 pohár rum – Billy Wilder: The Lost Weekend / Férfiszenvedély, 1945

Rizikós projektnek tűnt a Paramount stúdió számára a Férfiszenvedély, és a negatív visszhangú tesztvetítések után majd’ fél évig dobozban tartották – hogy aztán a szokatlan témájú dráma premierjét követően örömmel vegyék tudomásul az egyöntetű sikert. Billy Wilder filmje 1945-ben Alfred Hitchock Bűvöletével és Kertész Mihály Mildred Pierce című filmjével kelt birokra az Oscar-átadón, és végül minden fontos díjat elvitt.

Émile Zola megszépített élete – William Dieterle: The Life of Emile Zola / Zola, 1937

Köztudottan rengeteg támadás szokta érni az Amerikai Filmakadémia döntéseit, amelyek között listavezető a politikai állásfoglalás vádja: nem szerencsés ugyanis, ha az esztétikai értékek elé helyezik azt. Márpedig valami ilyesmi történt a Zola esetében (is), de míg eljutottak odáig, két nehézséggel is meg kellett küzdeni az önmagukat ünneplő hírességeknek.