Tom Ford megelégedhetett volna azzal, hogy izgalmasan összefűzzön két történetet – egy válásét az újgazdag művészvilágból, és egy bűntettét a nem városinak való vidékről –, de ő az amerikai társadalmat szétszabdaló árkokról is mondani akart valamit. Jól tette.
Az Everest a hegymászófilmek Gravitációja lehetett volna.
Mindhiába szeretnénk, ha nem így lenne, de a 30-as évektől kezdődően beült Hollywoodba egy mélyhangú ökölvívómozi-paradigma, amely azóta is cenzori szigorral szabja meg az egyszeri boxolók ábrázolhatóságának kereteit. Az a fajta alkotó-néző kompromisszum ez, amely szűk látókörében tökéletesen egysíkú és egyenmintájú műfajdarabokat tűr csak meg, és amely nem csak a boxolókat hősiesítő filmekre jellemző.
Dan Gilroy rendezői bemutatkozása, az Éjjeli féreg (Nightcrawler) egy társadalomkritikával jócskán átitatott, izgalmas alkotás lett, mely egy egyre betegebbé váló elmén keresztül mutatja be az Amerikai Álom perverz megvalósítását, miközben a látványos jelenetektől sem idegenkedik.
Adam (Gyllenhaal) önnön egzisztenciális feladványába bonyolódik: filmnézés közben egy B-kategóriás fércműben megpillantja saját hasonmását, és lenyomozza a megszólalásig hasonló, sőt, talán vele azonos Anthonyt, a színészt.
A kanadai rendező első amerikai filmje a mozi közönségét is foglyul ejti, mi pedig az őrület határán várjuk, hogy mikor szabadulunk a 150 perces fojtogató, néma terrortól – más szóval az év egyik legjobb krimijétől.
Cikkünk előző részében megállapítottuk, hogy a játékadaptációk rendezői valószínűleg értelmi fogyatékosnak tekintették nézőjüket, és elszörnyülködtünk-csodálkoztunk Uwe Boll remekein. De talán van még remény.
Duncan Jones azon szerencsétlen sorsú rendezők közé tartozik, akik már első filmjükkel akkorát dobbantottak, hogy onnan szinte csak lejtő az út. A tavalyelőtti Hold (Moon) annyira kiugrott a mezőnyből, hogy jogosan övezte érdeklődés a következetesen sci-finél maradó David Bowie-poronty új filmjét. Nos, ha az bizonyos a lejtő nem is annyira meredek, a Forráskód (Source Code) bizony már nem tud akkorát ütni.
Jim Sheridan, A bal lábam és az Apám nevében rendezője szemmel láthatóan vonzódik olyan témákhoz, melyekben van háború, vagy dráma, vagy mindkettő. Most a dán rendező, Susanne Bier Testvéred feleségét című filmjét remake-elte, mindössze 5 évvel az eredeti mű elkészülte után.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
