Fogj egy klasszikus tündérmesét, vagy annak népszerű Disney-feldolgozásait, és csavarj rajtuk egy nagyot: a cselekményt helyezd át egy virtuális-utópisztikus jelenbe, az eredeti történetben központi szerepet játszó szerelmi szálat cseréld le baráti-sorstársi kapocsra, és persze mindezt tálald fényűző anime-ágyon – íme Mamoru Hosoda legújabb filmje, A szépség és a szörnyeteg science fantasy átirata.
A kortárs japán film fenegyereke, Szono Sion, egy különleges narratív kísérlettel tér vissza a Red Post on Escher Street által. Őrült bábmesterként több tucat főszereplőt kormányoz egy film-a-filmben típusú történetben, azzal a céllal, hogy az emberi vágyak és intuíciók nyomába eredjen.
Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.
„Néha épp azért nem értjük egymást, mert van nyelvünk” – hangzik el a Látomásban, és Naomi Kawase rendezőnőnek sikerül megmutatnia nekünk, milyen, amikor egy film is ugyanezt a hatást éri el. Adott egy tökéletes, jellegzetes filmnyelv, de valahogy mégis kudarcba fullad minden, amit a film át szeretne adni nézőinek.
Az előző év utolsó napjaiban elterjedt hír volt, hogy történelmi mélypontra ért Japánban a gyermekek születési száma. Hirokazu Koreeda újabb, Arany Pálmával honorált „családi” analízisét nézve sűrűn kísérthet e tudósítás.
Valószínűleg mindenki életében vannak olyan ízek, amelyeket, ha megérez, nyomban elfogja a gyerekkor iránti nosztalgia. A Berlinálé „Kulináris mozi” szekciójában debütáló Ramen Shop főszereplőjére pedig ez hatványozottan igaz; nem is lehetne talán másképp, hiszen rámenséf.
A borús időben tolongó vasárnapi tömeget semmi nem készíthette fel az elkövetkező két és fél órányi vérontásra. A bonchidai vetítés nyitóbeszéde alatt úgy tűnt, sokan nem is tudták, hogy a film jelentős harmadát kolozsvári helyszínek, kolozsvári színészhallgatók statisztálása, és a kolozsvári állami román színház színészének kókadt játéka fogja kitenni. A hosszasan vérző vászon előtti székek lassanként szabadultak fel.
Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.
A háború utáni japán filmnek szüksége volt a kiugrásokra. Nemcsak művészi értéket, hanem szakmai tudást és tisztelettel vegyes alázatot kellett sugároznia, főleg a „győzedelmes” amerikaiak felé. Ebben az Európára és Közel-Keletre koncentráló eisenhoweri éra (1953-1961) inkább lehetőséget jelentett Japánnak. Nem véletlen, hogy az 1955. március 30-i Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriáját az alázat női tragikumát bemutató jidai-geki (kosztümös film) zsebelhette be.
Erotika és halál, erőszak és poézis: Szono Sion filmje bizarr és hipnotikus hatású látomás az emberi természet sötét oldaláról. Exploitation-rajongóknak és Kafka-hívő művészlelkeknek egyaránt ajánlott.
