Bálványimádás japán módra – Kyoko Miyake: Tokyo Idols

Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.

Természetfilm Coelho-idézetekkel – Naomi Kawase: Vision / Látomás

„Néha épp azért nem értjük egymást, mert van nyelvünk” – hangzik el a Látomásban, és Naomi Kawase rendezőnőnek sikerül megmutatnia nekünk, milyen, amikor egy film is ugyanezt a hatást éri el. Adott egy tökéletes, jellegzetes filmnyelv, de valahogy mégis kudarcba fullad minden, amit a film át szeretne adni nézőinek.

A japán Erdély – Szono Sion: Tokyo Vampire Hotel

A borús időben tolongó vasárnapi tömeget semmi nem készíthette fel az elkövetkező két és fél órányi vérontásra. A bonchidai vetítés nyitóbeszéde alatt úgy tűnt, sokan nem is tudták, hogy a film jelentős harmadát kolozsvári helyszínek, kolozsvári színészhallgatók statisztálása, és a kolozsvári állami román színház színészének kókadt játéka fogja kitenni. A hosszasan vérző vászon előtti székek lassanként szabadultak fel.

Egy pimasz megasztár Japánból – Kitano Takesi-portré

Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.

Becsületbeli ügy – Teinoszuke Kinugasza: Jigokumon / Gate of Hell / A pokol kapuja, 1954

A háború utáni japán filmnek szüksége volt a kiugrásokra. Nemcsak művészi értéket, hanem szakmai tudást és tisztelettel vegyes alázatot kellett sugároznia, főleg a „győzedelmes” amerikaiak felé. Ebben az Európára és Közel-Keletre koncentráló eisenhoweri éra (1953-1961) inkább lehetőséget jelentett Japánnak. Nem véletlen, hogy az 1955. március 30-i Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriáját az alázat női tragikumát bemutató jidai-geki (kosztümös film) zsebelhette be.

Jól indul, rosszul végződik – Sabu: Ten No Chasuke / Chasuke's Journey / Tokió felett az ég

Tudjuk: az angyalok közöttünk járnak. Van, aki elhiszi, van, aki nem. Emlékszik-e valaki nyájas Olvasó Az élet csodaszépre? Frank Capra, 1947, bizony. Irtó bájos film. James Stewart (az Ember) és Henry Travers (az Angyal) utolérhetetlen kettőse láttán a néző inkább hiszi, mint nem, hogy az angyalok... És a Michaelra (Nora Ephron, 1996) emlékszik-e valaki? John Travolta, mint a részeges Mihály arkangyal, igen. Ezt a filmet nézve az ember inkább nem hiszi, hogy az angyalok... Vagy ott van Wim Wenders Berlin felett az ég című angyalfilmje. Vagy Brad Silberling Angyalok városa (1996). Jó angyalfilmek, meg rosszak.

Ijesztő gyermekekről, rituálékról és a japán filmről – Beszélgetés Hideo Nakata japán filmrendezővel

Hideo Nakata A kör című horrorfilmjével vált népszerűvé Európában és Amerikában, majd japán és amerikai produkciókkal folytatta a sort, következett A kör 2 és a Sötét víz. Több éves szünet után idén a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon tűnt fel újból, ahol The Complex című horrorfilmjének világpremierjét tartották.