Nyolc közepesen könnyű darab – Jack Thorne: The Eddy

Filmes körökben nem újdonság azt hallani, hogy a Netflixnél a mennyiség gyakran a minőség rovására megy. Azt már kevesebbszer hangsúlyozza a cinefil közönség, hogy a világ legnagyobb streamingszolgáltatója hány elismert (de nem feltétlen fősodorbeli) rendezőnek ad lehetőséget, hogy sorozat vagy nagyjátékfilm formájában ismerje meg őket a laptop-, vagy jobb esetben tévéképernyőn streamelő néző. Alfonso Cuarón, Charlie Kaufman és Noah Baumbach filmjei után a Damien Chazelle neve által fémjelzett The Eddy című sorozat is jó példája a Netflix „nagylelkűségének”: a jazztől dübörgő nyolcrészes történet ugyanis hibái ellenére is egy valóságos igazgyöngy a szalagra gyártott, tét nélküli sorozatok tengerében.

Lynch-hangulat – Angelo Badalamenti-portré

Angelo Badalamenti életének néhány részlete majdnem olyan bizarr fordulatokkal teli, mint egy David Lynch-film. Bárzongoristából lett a legendás rendező legfőbb zenei munkatársa. Amikor az 1980-as években a szintetizátor forradalmasította a filmzenék világát, Badalamenti volt az egyik első zeneszerző, aki a textúrákra helyezve a hangsúlyt nem feltétlenül a cselekményre fókuszált, hanem hangulatokat festett meg. Jazzes múltjával kombinálva mai napig ezek a legnépszerűbb szerzeményei, boszorkánykonyhájából azóta inkább lemezek, mint filmzenék kerülnek ki.

Esernyők és szélmalmok – Michel Legrand-portré

Kevés olyan zeneszerző akad, aki egyszerre képes drámailag sikeres aláfestést és igazi fülbemászó slágereket írni – főleg, ha ugyanazon a filmen belül kell elérni ezt a hatást. Az idén januárban elhunyt Michel Legrand mind Franciaországban, mind Hollywoodban tevékenyen kivette a részét a munkából, karrierje minden évtizedében nyerve egy Oscart. Míg az aláfestések díjakat nyertek, a dalok jazzsztenderdekké váltak.

Ugyanaz a lemez – Woody Allen: Café Society

Hangulatos látvány-mozi, amelynek minden pillanatából sugárzik a gondos odafigyelés, hogy a képen látható legutolsó mandzsettagomb is korhű legyen. Mindez akkor lett volna érdekes, ha a film a múltidézésen túl korszerű gondolatokat is kínál, a Café Society azonban belefullad a Hollywood aranykora és Woody Allen dicsőséges alkotói fázisa iránti nosztalgiázásba.

Taktus mögött – Damien Chazelle: Whiplash

A tavalyi Sundance Shorts kategóriában bemutatott Whiplash című rövidfilm egy egészestés forgatókönyv lebutított változataként szerepelt a verseny mezőnyében. A közönség és gyártó cégek pozitív visszajelzései után a pályafutása elején járó Damien Chazelle-nek megadatott a lehetőség, hogy kidolgozza a sztorit egy végleges, 100 perces filmmé, amely egy végtelenül ambíciós dobos feltörekvését mutatja be a professzionális jazz-zenészek igen gyötrelmes és sajátos sínylődésekkel ékelt világában.

A visszafele elsülő csók – Ron Clements, John Musker: The Princess and the Frog / A hercegnő és a béka

Háromdé-őrülettől elvakított napjainkat érdekes primitizmussal ragyogtatta be a nagymúltú Disney stúdió. A hercegnő és a béka című opuszában szembemegy a mainstream dimenzióhatványozó technikával, de ugyanakkor ügyesen egyensúlyozva kihasználja ezen fősodor narratív sajátosságait is – így az égisze alatt megjelent produkció csak technikai értelemben kétdimenziós.

Hommage a Ray Charles – Taylor Hackford: Ray

Taylor Hackford Ray című filmje hat jelöléssel várja az Oscar-gálát. Többek között jelölték legjobb film, legjobb rendezés, legjobb hangtechnika, legjobb jelmez, és természetesen legjobb férfi főszereplő kategóriában. (A Golden Globe-díjat már elnyerte Jamie Foxx.)