Szárnyaszegett első fecske – Tate Taylor: Ava

Négy hónap kihagyás után végre ismét popcornfilmeket üdvözölhetünk a nagyvásznon! A szezon egy különlegesnek beharangozott akcióthrillerrel veszi kezdetét, amiről azt ígérik, hogy érzékletesen kombinálja a fergeteges kalandot és a mélyen szántó karakterdrámát. Vajon sikerül is neki?

A szegény ember Coen-élménye – Matt Shakman: Cut Bank

A párszáz lakosú kisvárosok a vidéki Amerika klausztrofób helyszínei. Sötét titkok, befásult rendőrök, kitörésről és újrakezdésről álmodozó lakók szolgáltatnak szökőévente elsőrangú földrajzi-lelki topográfiát egy-egy újabb pszichothrillerhez. Nyilván ebben a népszerű műfajtöredékben is – mint bármely másikban – azok az alkotók újítanak, akik a bejáratott toposzok vizuális vagy narratív takarékosságát emblematikus karakterek csendesen katasztrofális őrületével ötvözik, s a szűk mentális tér éjsötét tébolyából globálisan keserű pesszimizmust képesek közvetíteni. Tisztességes Stephen King-adaptátotoroknak és a Coen fivéreknek ez rendszerint sikerül.

Közhelydrámák gyöngye – Gabriele Salvatores: Educazione siberiana / Szibériai nevelés

Van egy vidék, nem túl messze innen, a volt Szovjetunió nyugati határaihoz közel, ahová a bolsevik rendszer családos szibériai bűnözöket telepített, Isten tudja mi okból: Transznisztria. A civil törvényeket úri kedvtelésnek tekintő morcos, tetovált, mélyen vallásos férfiak hagyománytisztelő közössége az egyenruhás rendfenntartókat irtani való patkányoknak tekinti, és valamiféle ősi bűnkódex értelmében rabol, öl, él vígan, míg az ártatlan teremtményeket védelmezi. Pénzt a házban nem tart, fegyvereit szent áhítattal tisztogatja és néhanapján fehér galambokat röptet.

Képregényes vénlegények – Robert Schwentke: Red

A képregényből filmre vitt történetek újabban szinte mindig elborzasztanak. Annyit tanultam meg belőlük, hogy semmit sem kell elvárni tőlük, úgyis javarészt felejthető és igénytelen munkák. Mégis, egy-egy számottevő próbálkozás annál inkább kiemelkedik, minél több gyengéjét mutatja meg Hollywood ennek az adaptálósdi-játéknak. Íme, egy kiemelkedő példa.

Kémtörténet komédia-csomagolásban – Peter Howitt: Johnny English

A posztmodernitás jellemezte változó világunkban kevés olyan megbízható intézmény létezik, mint a Brit Titkosszolgálat. Ügynökei tévedhetetlenek, nemzetközi hálózata mindig naprakész információval szolgál, a felhasznált technológia a jövőt idézi. Ez a testület a becsület utolsó bástyája, tagjai az igazságra esküdtek fel. Amikor fény derül arra, hogy el akarják rabolni az ország szeretve tisztelt koronaékszereit, a Szolgálat legrátermettebb tagja, a szuperkémek krémjének krémje, sőt habja a tortán, a hihetetlen képességű Egyes Számú Ügynök ered a gazemberek nyomába... de sajnos azzal a lendülettel fűbe is harap, és a Brit Titkosszolgálat balszerencséjére hamarosan az összes többi ügynök követi az Egyest a túlvilágra.

Felhők fölött az ég – Michelangelo Antonioni, Wim Wenders: Al di lá delle nuvole / Túl a felhőkön

Újabb meglepetés. Nemcsak azért, mert a hazai forgalmazók az elmúlt tíz évben két banit sem adtak európai művészfilmekre, hanem azért is mert ez a film nem „mai csirke". Több mint öt éves. Hogy Antonioni utolsó filmje mégis a mozikba került, talán mégsem annyira az azóta mennyei filmstúdiókba költözött olasz nagymester elismertségének köszönhető, hanem inkább a felvonultatott sztároknak. John Malkovich, Sophie Marceau, Jean Reno, Iréné Jacob neve sokkal többet mond mozinézők ezreinek, mint az Antonionié. No meg a Wim Wenders nevénél is, aki alázatos társrendezőként segített megvalósítani a tolószékhez kötött mester elképzeléseit.