Kibírhatatlan volt. Udvariatlan és könyörtelen. Jól megtaposta azokat, akik nem tudták megvédeni magukat. De bármilyen durván bánt is a színészeivel, azért csak sikerült kilenc Oscar-jelölt alakítást kihoznia belőlük.
A Coen fivérek rendszerint egyszerre törnek hagyományt és építenek kánont. Ezt új filmjük, A félszemű is bizonyítja: a darab eleinte klasszicista westernként tálalja magát, a felszínen elhivatott törvényszolgák és becstelen haramiák konfliktusáról, korán érő gyermeklányról és hősiességről szól; mélyszerkezetileg viszont fanyar műfajkevercs, amelyet a banálisan elrajzolt karakterek, az átironizált hangulat és a gyomorháborgatóan keserű narráció ellentéte működtet igazán.
A történelmi film gyűjtőfogalma több szubzsánert egyesít. Az ehhez a környezethez nyúló szerzők és (nem ritkán valamilyen rezsim elvárásaihoz is kötődő) zsánerfilmesek egy valamiben közösek: „a minden másképp volt” elvét követik. Ennek következtében egészen elképesztő eredmények (is) szoktak születni ebben a műfajban.
Don Siegel magányos antihősei sodródnak, de nem tehetetlenül. Nem alkusznak meg, mindvégig küzdenek az ellenük összeesküdött erők ellen. Siegel filmjeiben előbb lőnek, aztán gondolkodnak. Vagy nem is gondolkodnak.
Amerika mindegyik háborúja rányomta bélyegét az utána következő korszak filmgyártására. Noha az elsöprő győztes morálban és számokban egyaránt a második világháború és filmjei, a második indokínai háború (azaz annak amerikai katonai beavatkozása) fontos esztétikai, szemléleti és hangnembéli váltást hozott a műfajban.
A húszas-harmicas évek hollywoodi futószalagján megjelennek és fényesre csiszolódnak a western kliséi: D. W. Griffith, William S. Hart, Tom Mix, John Cruze. John Ford és John Wayne együttműködése már az „érett” western korszakát fémjelzi. Az ötvenes évekre pedig a műfaj amerikai ága annyira árnyalt és túlérlelt lesz, hogy megújulásához „külső segítségre” van szüksége.
