Adele esete az amerikai pitével – Jason Reitman: Labor Day / Nyárutó

A Juno és az Egek ura rendezője bekopogott a kertvárosi melodrámák ajtaján, és a verandán hagyta a rá jellemző, szerethetően gúnyos hangnemet. Bent egy hazai pályán szomorkodó Kate Winsletet, egy macsószerepből kitörni készülő Josh Brolint, és egy különösebb színészi eszköztár nélkül is jól játszó gyerekszínészt talált. Meg némi barackos pitét.

Egymillió légy nem tévedhet – Spike Lee: Oldboy

Kétféle ember van a világon: aki látta az eredeti Oldboyt, és aki nem. Nem tudni, Spike Lee remake-je ezek közül kiknek készült, de az első kategóriában található populáció lógó orral fog egy újabb rovátkát vésni a Hollywood apokalipszisát jósló naptárba. Megpróbáltam az utóbbiak bőrébe is bebújni, de nem sikerült: annyira zsigeri az immár tízéves dél-koreai film,  hogy nem is tudom már elképzelni magamról, hogy ne láttam volna. Hozzá képest eme remake pedig annyira felületes, hogy egy hét múlva már nem fogom tudni elképzelni magamról, hogy megnéztem.

Intergalaktikus improvizáció – Barry Sonnenfeld: Men in Black - Sötét zsaruk 3

10 évvel a közepes sikerű Men in Black – Sötét zsaruk 2 után itt a harmadik rész az eredeti alkotógárdától. A horribilis büdzséjű Men in Black – Sötét zsaruk 3-at a beszámolók szerint menetközben készülő forgatókönyvvel, sok improvizációval forgatták, ehhez képest viszont meglepő sikerrel adják vissza azt, amiért a sorozatot szeretni lehet.

A jó, a rossz és a csúfos bukás – Jimmy Hayward: Jonah Hex

Gyakorlatilag lehetetlen dolog a nagy csinnadrattával beharangozott, bemutatása után viszont hatalmasat buktázó Jonah Hexről bármi jót is mondani. Vagy egyáltalán olyasmit, ami kicsit is megmentené a filmet, ugyanis a korábban Pixar-animátorként dolgozó Hayward első „élőszereplős” rendezése szinte bünteti az összes általa érintett műfajt, és minden egyes elemében kegyetlenül rossz.