Csak sikerült belecsempészni a drogháborúba Hollywoodot – Stefano Sollima: Sicario: Day of the Soldado / Sicario 2: A zsoldos
A minek kell mindennek folytatást gyártani? című örökzöld kérdés aktuális elszenvedője: Sicario 2.
A minek kell mindennek folytatást gyártani? című örökzöld kérdés aktuális elszenvedője: Sicario 2.
Cormac McCarthy legmegfilmesíthetőbb regényéből a Coen testvérek 10 éve készítettek maradandó, megkerülhetetlen, mesteri és Oscar-díjakkal is elismert filmet, melyet ugyanakkor nem mindenki értett meg annyira, amennyire kellett volna.
Az Everest a hegymászófilmek Gravitációja lehetett volna.
A Juno és az Egek ura rendezője bekopogott a kertvárosi melodrámák ajtaján, és a verandán hagyta a rá jellemző, szerethetően gúnyos hangnemet. Bent egy hazai pályán szomorkodó Kate Winsletet, egy macsószerepből kitörni készülő Josh Brolint, és egy különösebb színészi eszköztár nélkül is jól játszó gyerekszínészt talált. Meg némi barackos pitét.
Kétféle ember van a világon: aki látta az eredeti Oldboyt, és aki nem. Nem tudni, Spike Lee remake-je ezek közül kiknek készült, de az első kategóriában található populáció lógó orral fog egy újabb rovátkát vésni a Hollywood apokalipszisát jósló naptárba. Megpróbáltam az utóbbiak bőrébe is bebújni, de nem sikerült: annyira zsigeri az immár tízéves dél-koreai film, hogy nem is tudom már elképzelni magamról, hogy ne láttam volna. Hozzá képest eme remake pedig annyira felületes, hogy egy hét múlva már nem fogom tudni elképzelni magamról, hogy megnéztem.
Valahogy úgy tudnám elképzelni ennek a filmnek a születését, hogy bement valaki a producerekhez egy ötlettel: „Öltöztessünk fel egy csomó jónevű sztárt 40-es évekbeli ruhákba, adjunk a szájukba cigit, a kezükbe pisztolyt és gépfegyvert, s meglátjuk mi lesz belőle.”
10 évvel a közepes sikerű Men in Black – Sötét zsaruk 2 után itt a harmadik rész az eredeti alkotógárdától. A horribilis büdzséjű Men in Black – Sötét zsaruk 3-at a beszámolók szerint menetközben készülő forgatókönyvvel, sok improvizációval forgatták, ehhez képest viszont meglepő sikerrel adják vissza azt, amiért a sorozatot szeretni lehet.
Gyakorlatilag lehetetlen dolog a nagy csinnadrattával beharangozott, bemutatása után viszont hatalmasat buktázó Jonah Hexről bármi jót is mondani. Vagy egyáltalán olyasmit, ami kicsit is megmentené a filmet, ugyanis a korábban Pixar-animátorként dolgozó Hayward első „élőszereplős” rendezése szinte bünteti az összes általa érintett műfajt, és minden egyes elemében kegyetlenül rossz.