A nácikincs-vadászok (nem náci kincsvadászok!) aknamezőkön-frontvonalokon keresztül bukdácsolós, tesztoszteronszagú közönségkedvenc kalandja ötvenéves lett, és egy időre ismét a magyarországi mozik műsorára került. Íme, pár érdekesség a háborús kulisszák mögül.
Az Isteni műszakban minden megvan ahhoz, hogy kultuszfilm legyen. Hogy mégsem az, leginkább a túl óvatos rendezőnek köszönhető, akiről kiderül, hogy szándéka ellenére nem ő Guy Ritchie és Tarantino magyar keresztezése.
Exjugoszláv film rég nem futott ennyire fontos nemzetközi köröket, pedig a témája igencsak kényes: a szerbiai melegek jogairól van szó benne.
„Mint Rómeó és Júlia, csakhogy mindenki túlélte” – meséli szülei történetét Tanovic filmjének fiatal hőse. Viszont vannak dolgok, amikbe jobb, ha belehal az ember, s nem marad rá egy emlék, melyet eltörölni lehetetlen: így van ez a szerelemmel, és a háborúval is. Hogy a kettő mennyire (lehet) egyidejű – a kérdést lehet feszegetni, de annyi biztos, hogy egy adott ponton egyik feltételezi a másikat.
A jugoszláv film az 1980-as években elért külföldi sikerei után az államszövetség széthullásával megszűnt létezni. A 90-es évek polgárháborúja során a mozgókép is tagköztársaságokra darabolódott. Az utódállamok több-kevesebb sikerrel létrehozott nemzeti filmgyártásai a mai napig forráshiánnyal küszködnek.
Első körben: elegem van „az élet szép" tanulságra kifuttatott perem-európa filmekből, női idomostul, sörhabostul, baromfistul, pisztolydurrogásostul. Második körben: Kusturica rendezői gesztusait is betéve tudjuk már, betéve értékeljük is, de hogyan lesz ebből egy újabb film?
A boszniai polgárháború szolgáltatja a hátteret Danis Tanovic Senkiföldje című filmjéhez. A rendező tévés tudósítóként végigkövette az embertelen és abszurd helyzeteket eredményező konfliktussorozatot, és ebben a filmben letisztázta a sok száz óra haditudósítás lényegét. Gyönyörű iróniával és könnyedséggel nyúl a délszláv háború témájához, ahol mondhatni testvér testvér ellen vívott élet-halál harcot.
